Zsannának szeretettel

 
Október utolsó vasárnapja van, s az időjárás mit sem törődve a dátummal új erőre kap. Mintha a nap meg akarná mutatni hogy van még benne élet, s minden erejét beleadva ragyog, és süt őrült erővel. Félmeztelen gereblyézek a kertben, a csend úgy ül meg a tájon, mint lomha utazó az árnyékos fa tövén. Egy egy madár csicsereg csak fel olykor, meg nem mondhatom honnan felől. Az égbolton pedig csak pár bárányfelhő lebeg mozzanatlan. Mintha valami játékos gyermek rajszöggel odaerősített volna pár vattapamacsot a sosemvoltkék vászonra. Szellő sem rezdül. Ideális idő rendbe szedni a dolgokat, hát mint mondottam, gereblyézek. Szeretem ezt az egyszeri munkát. Ahogy a száraz levelek szép sorban egy helyre kerülnek, és fellélegzik alattuk a smaragdzöld óceán. Érzem a levelek közül lassan előkúszó bódító illatot, amely egyszerre hordozza magában az elmúlást és az újjászületést. Lassan kúszik fel az orromon, és belül lecsorog egész az lábujjam hegyéig, majd komótosan megtölt a fejem búbjáig mint valami üres hordót. Kicsit olyan ez, mintha isten haját igazgatnám. S ha már így alakult…

Üdvözöllek gyermekem.

-         Szervusz atyám. Jöjj, foglalj helyet itt nálam az almafa tövében, ha időd engedi.

Örökkévaló vagyok, maga az idő. Ha engedi, hát én engedem magamnak. Gondterheltnek tűnsz.

-         Merengek Teremtőm, most hogy pont az almafa alatt ülünk. Ádámon, Éván. Az ősi átok súlyát érzem a vállamon.

Mesélj!

-         Tudod, úgy érzem hogy fertőzésként kering ereimben a vágy a tudni akarásra. Megismerni mindent, s birtokolni a választ minden kérdésre mit az élet hoz. Ehelyett azt látom, hogy hiába tanultam meg megannyi mindet, olvastam el számolatlan könyvet, s találtam megannyi választ megannyi kérdésre, csak több lett a kérdés.

Ember vagy. Nem lehetsz mindent tudó.

-         Attól még mert nem lehet, még vágyom rá. Tudod, mint mikor valaki hiányzik, s tudjuk hogy nem jön el. Bármily biztosak vagyunk is benne, hogy sosem érkezik meg, attól még egy fikarcnyit sem hiányzik kevésbé. Ez jut eszembe az első párról is. Igazából már nekik is kevés volt a beléd vetett vak hit. Tudni vágytak, megismerésre, bizonyosságra. Ezért ettek a tudás fájáról. Már bennük is ez szűnni nem akaró vágy munkálkodott. Családi átoknak is nevezhetném, népem átka.

A szavam ellen cselekedtek, így hát kitaszíttattak!

-         Hol volt akkor a megbocsátó Isten? Elmenni könnyű, maradni nehéz! S mivel te mindenhol ott vagy, így a legkönnyebb utat választottad, és őket küldted el. Úgy is mondhatnám kirostáltad a férgesét a Paradicsomból.

Nem féled a haragomat, a halált, s vele a kárhozatot?

-         Teljes életem volt, rég nem félek már attól hogy el kell mennem. A kárhozat meg… A gondolataim feléért pokol jár, a másik feléért meg minimum tisztítótűz. Nincs mit rettegnem.

Mag nélkül hullana fejed a porba.

-         Hát aztán? Romlás magvait hordom a lábam közt, mint minden férfi. Egy ártatlan élet csíráját mi még meg sem fogant, te máris halálra ítélted. Rég megbékéltem a halállal. A sajátoméval. Én megbuktam mint gyermek, s így te magad is velem buktál mit szülő. Nem biztos, hogy ezt az átkot óhajtom gyermekemnek örökül hagyni.

Hálátlan vagy! Életet adtam neked!

-         Életet adtál, s vele biztos halált. Amolyan egy óra játékidőt elalvás előtt. Remélem nem várod, hogy megköszönjem. Olykor megesik tudod, hogy nem csak a képességeink és lehetőségeink végesek de mi magunk is. Maga az Ember! Ezt érzem. Eldőlt. Születek, élek, majd meghalok. De dönthetek, hogy mikor dobom el a magamét, s hogy életet adok e egy másiknak. Rég nincs hatalmad fölöttem.

Szörnyű dolgokat mondasz.

-         Mi mást tehetnék? Önmagam pokla vagyok, de nem én akartam így! Nekem is fáj amit mondok, de az igazság ritkán kegyes.

Boldogtalan vagy ember. Pedig nem erre teremtettél, hanem arra hogy dolgozz és gyarapodj!

-         Dolgozni! Mit ér ha robotol a test, de éhezik a szellem? Egyik kezemmel a földet túrom melyből vétettem, a másikkal pedig egész az égig érek. De mi haszna, ha csak egy elfordult Isten tomporát markolom? Rég nem figyelsz már ránk. Szeretem a kétkezi munkát, mert egyszerű, nem zavar meg sok kósza gondolat. Sokszor vágyom a kasza mögé, egyszerű dologra. De nem tudom hunyt szemmel nézni a világot mint te. S amikor látok, mikor igazán látok, hát esküszöm jobban vágyok a kasza elé, mint mögé! Most is, míg mi itt vitázunk, az a bizonyos kasza szüntelen és fáradhatatlanul teszi a dolgát szerte e világban. Gyermekek halnak éhen. Mondd, hogy feléjük fordítod az arcod! Hazudd hogy van ennek az egésznek valami értelme… Nyomorék vagy! Segíthetnél, de elfordulsz, hatalmadban áll, de nem teszed! Nyomorék vagy. Tudod, gyermekként jókat derültem a nyomorékokon, s csúf viccet űztem belőlük. Aztán, ahogy idősebb lettem sajnálni kezdtem őket. S ahol tudtam segítetem. Ma már? Ma már ha csak rágondolok hogy valaki tolószékben ül sajog a lábam. Nem én fájok magamnak, ők fájnak nekem.

Nem válthatod meg a világot!

-         Tudod, gyermekként azt hittem sosem leszek képes kinyitni az ajtókat. Olyan mérhetetlenül távolinak tűntek a kilincsek, s csak a nagyok kiváltságának véltem azt, hogy bárhová beléphetnek. Lehetetlen akadály volt. Aztán idővel hozzánőttem a feladathoz, s ma már úgy nyitom és csukom az ajtókat, hogy észre sem veszem. A lehetetlen is csak egy ajtó, s ha most még nem is megy, idővel hozzánövök a feladathoz. Mert akarom!

Badarságokat beszélsz Ember! Fáradt vagy.

-         A fáradtságban igazad van. Nem alszom jól.

Rémálmok?

-         Ugyan. Semmi olyannal nem rémiszthetnek már az álmok, amitől nem történt százszor rosszabb az életemben. Félek kicsit… mielőtt elalszom.

Mitől?

-         Attól hogy valami csodálatosan szépet álmodok majd, egy jó és működő életről, egy jó és működő világban. Aztán megint felkelek, és csak fájdalmat és szenvedést látok az emberek szemében. Álmomban minden egyszerű. De a valóságban csak egy romlott világ vár, meg egy bukott Isten. Pontosabban kettő.

Gyűlölsz engem.

-         Nem gyűlöllek, csak haragszom rád, és sajnállak. Fájsz nekem, mint a nyomorékok. Mi emberek egyedül maradtunk, mert elfordultál. De szüntelen keressük jobbik felünket több kevesebb sikerrel. Te viszont egyedül maradtál és pont. Én igyekszem melléd állni a magam módján, mert egy vérből valók vagyunk, s mert szeretlek.

Mellém?

-         Egyenrangúak vagyunk, legalábbis majdnem. Saját magamnak én vagyok az Istene. Én döntök hogy élek e vagy halok. Ha rosszat teszek, én kárhoztatom magam.  Ha haladok az miattam van, s ha állok, az is. Ha rosszat teszek az én lelkiismeretemmel büntetem magam, s ha jót, hát csak én veregetem meg a vállamat. Emberisten vagyok. Mint a másik hatmilliárd e sárgolyón. De elkélne nekik egy Báty.

Báty?

-         Báty. Egy idősebb testvér ki igazgatja az utunkat ha félre lépünk. Nem lehetsz úr fölöttem, még nem jársz elől jó példával. De lehetsz testvér és barát. Mert megtanultam megbocsátani. Most pedig menj, ezer a dolog mit el kell végeznem. Menj Isten hírével!

Azt már tudom hogyan lettem ilyen, csak azt nem tudom mi végre…

2011-04-03                                                                                          P.