Majdnem három évet töltöttem e földön. Egészen pontosan három évet, s majd hetvenezer másodpercet. Az első három esztendő semmi mással nem telt, mintsem kövek közt úsztam a patakban, és ettem, meg bújtam minden elől mi nálam nagyobb volt. S ez közel igaz mindenre, mi nagyobb egy gombostű fejénél. De az utolsó napom… Az utolsó napom azzal telt hogy éltem. Ezt mesélem most el neked. Tiszavirág vagyok. De te nevezz nyugodtan csak kérésznek.

Furcsa volt elszakadni a víztől igazán, mégsem volt nehéz. Úgy kapott szárnyára a szél, mintha már évek óta várná hogy szárnyaim alá bújhasson. Így indult meg számomra végtelennek tűnő utazásom. Életem első tízezer másodperce azzal telt, hogy nevet adtam a köröttem lévő világnak. Igazán mókás játék volt ez, tele megannyi gyermeki örömmel. Emlékszem, mikor megszületett a nap. S hirtelen új színeket töltött a sötét világba. Szerettem nézni ahogyan megcsillan a  folyón, mi évekig börtönöm volt. Mi más nevet adhattam volna neki mint hogy Nap? Olyan fenséges, és magsztossággal teljes volt ahogyan letekintett rám. Éreztem hogy tisztelnem kell, mert nagyon erős. S én mégsem tudtam ezt tenni. Inkább ugyanazt a melegséget éreztem belül, mint a hátamon, melyet a nap sugarai nyalogattak kedvesen. Szeretet, villant fel előttem a szó. S olyan boldogan gördültek le a betűk ajkaimról, hogy azonnal tudtam, szeretem a napot. S a szelet. Hogy mennyiféle nevet adtam neki. A szél is a barátom, legalábbis akkoriban még eképpen gondolkodtam. Kedvesen emel meg mikor elfáradok, és finoman lökdös arra röptömben, merre járnom kell. Hogy a döntés nem egészen az enyém? Hát az nem igazán érdekelt. Miért mennének a dolgok rossz irányba? Gyermekként szerettem közel röpülni a folyó felszínéhez. Imádtam ahogyan egy-egy vízcsepp az arcomba fröccsent. S a szétkenődő víz milliárdok közt egy-egy pillanatra felcsillant a szivárvány. A víz alatt élni unalmas volt. Minden szürke, meg kék, meg hideg. De leginkább unalmas. Itt minden tele van élettel, zajjal, színnel. Megismertem az egész világot. Berepültem egész a nagy fától a mólóig, és vissza. Mindent láttam, és mindennek nevet is adtam szép sorban mi engem körülvett.

         Épp a mólóról visszafelé röptömben halottam meg azt az iszonytató hangot, a csicsergést. Hideg fagy öntött el belülről, s hiába való volt a nap minden sugara, nem éreztem már a melegséget. Újra felhangzott ez a félelmetes zaj, és én belereszkettem a szárnyam hegyéig. Lehajtott fejemmel a vizet fürkésztem -  hisz eleddig onnan köszöntött rám a veszély – és akkor megláttam a víz tükrében. Magasan felettem szárnyalt egy madár, s ő csicsergett ily rémisztő hangon. Fényként gyúlt a fejemben a szó, félelem. Tudtam hogy menekülnöm kell. Jobbra vettem hát az irány, a szomorú füzek közt vélve menedéket. S ideig, óráig úgy tűnt sikerül is lerázni üldözőmet, de tévedtem. Elfogytak sorra körülem az oltalmazó fák, s e szörnyű madár – mit cinegének neveztem – egyre közelebb férkőzött hozzám. Már-már összecsattantak rajtam hatalmas és félelmetes csőrei, mikor megéreztem az ősöket egy-egy mozdulatomban. Eleddig azt hittem röptöm azért ily esetlen, s olykor bicsakló, mert vízre születtem, s a repülés csak amolyan áldomás egy keserves élet végén. Mint egy ajándék a haldoklónak, egy búcsúcsók féle. De nem. Atyám s anyám mozdult bennem. Ezredévnyi kérészélet megmarad tudása, a menekülés ősi ösztöne volt az mi vezetett. S így nézve bizony kifejezetten szépen repültem. Egész egy tisztásig üldözött a vad. Azóta sem tudom hogy nekem sikerült e elbújnom a fűben, vagy ő volt az ki a réten talált könnyebb prédát is. A lényeg hogy túléltem. Majd négyezer másodpercembe került ugyan, mégis hálás voltam érte. Mert egy új világba repítettel el engem a félelem. Megtanultam hogy a félelem nehéz dolog, de olykor hasznos, és hogy néha hallgatni kell a belső szóra.

Tudtam hogy vissza kellene térnem a folyóhoz, de nem tudtam elszakadni e csodás új világtól. Ezer színben pompázó virágok nyíltak mindenhol. Oly sok, hogy nevet adni mindnek nem lett volna időm. Bár értelmét sem láttam, mert a név lényegtelen. Fűszálak közt bolyongva, ezer meg ezer illatot megélve igyekeztem megérteni ezt az új világot. Eleddig azt hittem hogy a víz az élet, s hogy a világ a nagy fától a mólóig terjed. De most már látom hogy számtalan nagy fa létezik, mint ahogy gondolom mólóból is akad még bőséggel. Sok ezer másodpercet bolyongtam itt, igyekezve mindent megérinteni, megnézni, megszagolni, vagy csak egy percre megpihenni rajta, ha úgy tartotta kedvem. Aztán valami megváltozott… bennem

Éreztem ahogyan percről percre fáradtabb vagyok. Mintha testem szűkös lenne már annak a rengeteg tudásnak mit összegyűjtöttem. S a szél, az a drága szél valami új ígéretét hordozta. Essünk hát túl rajta, ha a test ezt kívánja. E gondolatokkal feküdtem le egy makk tetejére. Fájt a változás. Érezni ahogyan a bőr meghasad a hátamon, ahogy az új szárnyak lelökik a régi csonkot. Fájt újra megszületni. S lassú volt. Kegyetlen lassan telt el az a néhányezer másodperc. Ismét féltem, nem tudtam mi végre történik mindez. Fura mód mikor vége lett a vedlésnek nem voltam kimerült. Sőt! Erősebbnek éreztem magam mint ezeddig bármikor, bár a középtájon kicsit túlhaladó nap nagyon égette új testemet. Ha ilyen gyorsan ég, előbb utóbb hanyatlás lesz a vége. Vidáman, no meg sokkal gyorsabban repültem tova. S megtanultam hogy a változás fáj, még ha az eredménye jó is.

Új testemben megint rengeteg hely akadt új gondolatoknak. S valami új érzés is matatott benne, egy kényszer. Mindennél jobban hajtott a folyó felé, és halkan, de ellentmondást nem tűrve duruzsolt fülembe „keress társat!”. Élveztem a repülést, sokkal jobban ment. S ha már arra húz a szív, hát megindultam amerre a vizet sejtettem. Hosszú volt az út hazáig. De Haza találtam. Otthon ugyanis ott van ahol hazavárnak, s engem hazavárt egy új asszony. Amint megláttuk egymást, azonnal éreztük a másikat. Nem voltak szép szavak, vagy hazug bókok. Nem meséltem neki hősies tetteimről, vagy hogy magam arra is jártam hol még elődeim közül is csak a kevesek. Fölösleges lett volna bemocskolni ezt az érzést szavakkal. Azonnal tudtam hogy ha valamit a szélnél, s a napnál is jobban szeretek akkor az ez a nő. Nem akartam elkapkodni. Tízezrekben mérhető a másodpercek száma mit tánccal töltöttünk. Táncoltunk a fűzfák közt, a móló lábánál, táncoltunk a nagy fa koronája körül, s azt sem tudom a hévtől merre még. Aztán megtörtént, egyetlen másodperc alatt. Furcsa volt megélni a hogy a test beteljesülése egyetlen másodperc, míg a léleké előtte ezrekig tartott. S az asszony elment. Szó nélkül, csendben. Pont ahogyan jött, pont ahogyan táncolt, úgy libbent tova a késő délutánban.

Mindig is vágytam a csavart fűz közt megbújva nézelődni. S most, hogy a több óra tánc meg a szeretkezés kifárasztott, hát oda menekültem. Ennem kéne, de nincs hozzá kedvem. Szellemi táplálékra vágyom. Elmém úgyis éhesebb mint a test. Vajon én is így fogantam? Efféle nászból? Vágy hajtotta örült ölelésből, mi nem tűr ellentmondást? Tán mégsem a szél az én anyám. Nem ő óv, terelget, s ringat el mikor fáradok? Hát mégiscsak igaz lenne a veszély idején fülembe csengő ősök szava? Meglehet mégiscsak benne élnek minden mozdulatomban? S ha igen, az ő életük mi végre volt? S mi végre most az enyém? Az én fiam tán tudja majd mit én most tudok? S látom e még a nőt? Sok kérdésre tudtam ám a választ anélkül is, hogy feltettem volna magamnak. De van amit ki kell mondani. Meglehet, utána kellene repülnöm. Ő is eldobja majd gyermekét ahogyan engem is eldobtak? Vagy az élet része mindez, s így van ez rendjén? Elég. Elég a sok gondolatból. Undorodom már tőle. Mennyivel egyszerűbb volt nem gondolkodni, csak gondtalan repülni a zavart víztükör felett. S most én vagyok maga a zavart víz, s a tükör is. Undorodom kicsit. Hogy magamtól vagy a világtól jobban e, azt kérdezni sem merem. Elhagyott, elengedte. S vele engedtem el még meg sem született gyermekem. Lehet ez a dolgok rendje de nincs ez így jól. Mert nem mindig a helyes a jó. Elrepülni vágyom. Magam s a világ elől egyaránt. Meg egyébként is, ez a pár ezer másodperc bőven több volt, mit a pihenésre szántam, hát elrugaszkodom ismét.

Jó tízezer másodpercet repülök nem gondolva semmivel, csak hagyom hogy a szél suttogjon fülembe csalfa szavakat. Látom ahogy alábukik, s meghal a nap. Túl erősen égett, ennyi jutott neki az életből. Megszületni, körbejárni, majd lassan meghalni a másik oldalon. Elmorzsolok érte egy könnyűt, s még egyet magamért is. Mert újra megfakulnak a színek, mert tudom, hogy hideg jön. S mert érzem legbelül, hogy a ma estén el jő értem is.

De fényt látok csillanni a távolban. Mintha a móló környékéről jönne. S mivel hiányzik öreg barátom a Nap, hát arra fordulok. Vidáman nyaldossa a kis nap az ég alját. S egy körben életet ad mindennek mit megvilágít. Érzem az erejét, mint a napét hajdanán, egy világgal ezelőtt. Emberek ugrálják körbe, s tűznek nevezik. Nem is tudtam hogy az emberek tudnak járni. Láttam belőlük egy párat eddig, körbe a folyó parton. De azok csak ültek, s valami fura botot markolásztak csendben. Ezek viszont itt, a tűz körül nagyon vidámak. Bár lassan mozognak. Lassan mozognak de gyorsan élnek. Látom ahogy egy férfi és egy nő elvonulnak a partra, hogy kedvüket töltsék. Furcsa nekem hogy nem táncolnak előtte. Mohók vagytok. Mindent azonnal és gyorsan, pedig nektek hosszú élet adatott. Sokkal hosszabb mint nekem. De hogy teljesebb e? Elmerengek… Én láttam a világot megszületni, és meghalni. Megéltem minden egyes vízcseppjét mi az arcomba fröccsent. Éreztem ahogy a tavaszi fű simogatja az arcom. Megcsodáltam a szivárvány minden színét. Megszagoltam minden virágot mi az utamba került. Szerettem , öleltem, és elengedtem. A te életed is belefér egyetlen napba ember. De kíváncsi vagyok meg tudod e élni. Vajon benned is benned él minden ősöd? S vajon neked is évekig kell létezned ahhoz hogy egy napot élhess? Teljes életem volt, boldogságban vénültem meg, még ha olykor fájt is, vagy veszélyes volt. Egy másodpercét nem adnám semmiért cserébe. Most sem, mikor megindulok a tűz felé. Egy kisember játszik mellette. Egy egy szál szalmát gyújt, majd nézi ahogy ellobban. Szép vég ez nekem is. Kicsit tán hazudom magamnak hogy egyéválok jobb sorsa érdemes barátommal, a Nappal, de kegyes hazugság, amolyan utolsó kívánság a halál közelében. Mert látod, csak egy nap az élet, s a végén ellobban minden egy szalmalángban… de megérte.

2010-04-10                                                                                                                                                                                                                                                       P.

A költészet napjára, J.A. emlékére. Remélem nem sértem meg vele.