Gyertya

Csendes nyárestének indul ez is. S az is maradt volna ha, nem jön ez a fránya áramszünet. Még jó hogy átjött a lányom kedvese. Igaz hogy csak tizennégy éves, de legalább van férfi a házban. S fiatal kora ellenére micsoda egy fura fiú. Ha csak az arcát látnám meg sem tudnám mondani mennyi idős. S azok a szemek. Látom benne a tüzet, hiába jégkék mint a gleccserek közepe. Látom benne a vágyat mikor rám néz … persze meg tudom érteni. Még csak harminchárom vagyok. Krisztusi kor tudom, de legalább nem viselte meg testemet a szülés. Finoman göndörödő hollófekete hajam keretezi kerekded melleim, és kötve hiszem hogy az ifjú a tincseimet nézné lesve a szeme sarkából. Jól esik hogy megnéznek, minden nőnek jól esik… a fiú pedig ugye tagadhatatlanul mutatós darab. S olyan aranyos ahogyan tátott szájjal bámul olykor. Megesik hogy rajtam felejti a szemét és annyira kiszárad a szája hogy meg kell nyalja. S az a húsos vörös nyelv… hmmm. Persze biztos nem tudja még hogyan kell igazán használni. De félek jobban tudja mint ahogyan én azt szeretném… Főleg hogy épp a tizenéves lányommal ülnek lent a garázs melletti hobbi szobában. S a fiú vágyik. Annyira vágyik hogy még biztos nem volt semmi. Korai lenne még, meg persze szabályos időközönként azért csak-csak rájuk nyitottam az ajtót mikor itt volt vendégségben. Bár Kornélia érett lány, érettebb a korosztályánál. De ez a testén is meglátszik ugye, s előbb utóbb meg kell ugyan történnie köztük… de ha rajtam múlik inkább utóbb. Semmi baj nem lenne, ha nem lenne áramszünet, nem lenne teliholdas langy nyári este,  nem sodorná a szellő az önfeledt szeretkezések illatát a szélben. S a lányom nem egy falatnyi kis ruciban ülne lent a Péterrel a hobbi szobában. Nagyon jól emlékszem mik szoktak történni ezeken a langy nyári esteken… hmmm azok a szemek. Meglehet még én is megadnám magam nekik… No de elég ebből! Azt hiszem épp itt az ideje lemennem gyertyáért a gyerekekhez… no nem mintha idefönt nem lenne. De jobb rájuk nézni, és nem nyugtat meg a tudat hogy még gyertyájuk is van. Ami ma este hiányzik nekik az nem a gyertyafényes romantika, inkább egy cseppnyi szülői felügyelet.

Ildikó befejezvén gondolatmenetét a tettek mezejére lépett. Unottan felkászálódott a kanapéból, belelépett a szőrös bojtos papucsába és  a sötétben óvakodva megindult a az ifjú pár felé. A hobbi szobába egy lépcső vezetett lefelé. Régen pince volt ez, de lévén hogy pincére nincs szüksége a családnak, a gyerek meg egyre jobban belemelegedett a bőrdíszművességbe, így átalakították neki úgy két éve. Kornélia szeretett idelent lenni, olykor annyira belemelegedett a műveibe hogy éjszakákat idelent aludt. Ezért le került egy ágy is. S ez az ágy bosszantotta most a legjobban Ildikót. Óvatosan lépkedett lefelé a falépcsőn, „Még csak az kellene hogy elessek és összetörjem magam” gondolta magában. Csak akkor jött rá hogy teljesen hangtalanul osont le a szobába, mikor a fiatalok beszélgetése csapta meg a fülét. Nem volt célja hogy elrejtőzzön a fiatalok elől. Sőt! Leginkább azért jött hogy megmutassa magát. De ha már így alakult… hát kényelembe helyezkedett a lépcső aljában összesűrűsödő sötétben, a kezébe vett a polcról pár gyertyát, és fülelt…

-         Szeretlek. Mindig is szeretni foglak. Ha kell a véremmel írom fel a város falára hogy meghalnék érted. S ha ez nem lenne elég… - Péter nagy levegőt vesz, szinte nem is marad beszívnivaló a szobában – Igérem hogy örökké szeretni foglak! Ápollak majd mikor beteg leszel. Éberen őrködöm majd ágyad mellett míg alszol. Mindig és mindenben a kedvedet keresem majd. Tisztességben nevelem majd gyermekeinket. Együtt öregszünk majd meg, s ha kell a halállal is megvívom majd a szerelmedért.. és győzni fogok. Mert én úgy szeretlek hogy minket még a halál sem választhat el. S mit fogadom, mit fogadom? Esküszöm, hogy így lesz! Szívmelengető a sóhaj ami kiszakad a fiúból. Hallani a szobában ahogy kezét a szívéhez emeli miközben esküszik. Jó tudni hogy legalább az eskü igaz, bár imának jobb lenne – Gondolja magában Ildikó.

-         Mindezért cserébe semmi mást nem kérsz csak hogy kapcsoljam ki kicsit a melltartómat?

-         Kedvesem. Nekem nem csak a tested kell hát hogy mondjam még el? Hogy bizonyítsam még a szerelmemet? Negyedik hónapja vagyunk együtt és már nem bírom tovább. Miért baj az hogy kívánlak? Szeretném ha te lennél nekem az első, s én viszont neked.

-         Nem baj hogy kívánsz, hisz én is vágyom rá hogy megérints. De megpróbálhatnád mondjuk úgy bizonyítani szerelmed tiszta és igaz mivoltát hogy közben nem az övcsatommal bíbelődsz. Én romantikára vágyom. Suttogj szerelmes szavakat fülembe! Lehelj apró csókokat a nyakamra, vagy babrálj a hajammal remegő kézzel. Tudod jól, hogy azt hogy szeretem.

-         Drágám. Úgy magam alatt vagyok mikor így elutasítasz… pedig már rég alattad kéne lennem. Ha tudnád mennyi gusztustalan  filmet megnéztem csak a miattad. Próbáltam ellesni minden apró trükköt hogy ma jó legyek. Hogy ne fájjon neked, hogy olyan örömet szerezhessek mint még soha senki. S higgy nekem, sokkal jobbat is tudok a számmal mint apró csókokkal telehinteni a nyakad.

-         Ha hiszed ha nem én is láttam már egy-két olyan filmet. Anyámnak elég szép gyűjteménye van mióta a papa elment. Persze azt hiszi nem tudom hogy a gardrobban rejtegeti. Nagy hiba volt a szülinapi ajándékom mellé dugni. Egyvalamit megígérhetek neked. Az lehet hogy te kellemes meglepetést tudnál okozni a száddal, de hogy én neked nem fogok OLYAT csinálni abban márpedig biztos lehetsz.

-         Mit bánom én kedvesem. Nekem AZ nem kell. Ez az este csak rólad kell szóljon, hogy neked jó legyen. Egyébként is vágyom csókkal hűteni forró ajkadat. Mindkettőt.

-         Őrült vagy  - kuncog édesen Kornélia – de legyen. Ám előre szólok semmit sem vehetsz el tőlem, én döntöm el mit adok oda. S egyenlőre csak a nadrágomba nyúlhatsz, a bugyimba nem.

-         A melltartót levehetem rólad?

Vér serken Ildikó ajkából úgy harapja alsó ajkát. De tudja jól, ha most felsikolt a lánya sosem bocsát meg. Felmenni viszont már nem lehet. Így mit van mit tenni alapon marad, s visszafojtott lélegzettel várja lánya egyre jobban elhúzódó válaszát.

-         Leveheted… – felszakad a sóhaj Péterből  -  de a toppom marad. – S felszakad bizony Ildikóból is. Az én lányom. Szerencsére a fogyó ruhadarabok surrogása elnyomja sóhaját… jótékonyan rejti el a sötét.

-          Basszus ezt én nem tudom kikapcsolni. Segíts már. Egyébként is minek van ez rajtad? Azt hittem az erényövet alulra veszik a nők. S lehet azt könnyebb is  kinyitni mint ezt.

-          Mi olyan bonyolult ezen. Csak megcsippented kétoldalt, megcsavarod, betolod befelé, majd fordítasz rajta egy kicsit, aztán meghúzod és kész.

-          Nem lehetne, hogy ezt leveszed magadtól? Kérlek! Addig én eljátszom az öveddel. Ahhoz legalább értek.

-          Jajj, hát neked semmi érzéked a romantikához… de persze leveszem. Cserébe csókolgasd a nyakam. Puszilgasd végig a kezem még kikapcsolom. De ne olyan nyálasan mint legutóbb, csak finoman mintha egy gyermeket puszilnál meg épp.

-         Romantikát akarsz? Láttam itt gyertyát valahol… azt hiszem a lépcsőlejáróval szemben a polcon… hozom. Péter már pattan is vidáman. Egyrészt mert sikerrel győzte le a gaz csatot, másrészt mert bármit is mondjon Kornélia… ez az este bizony ígéretesen indul… nagyon ígéretesen.

-         Ne! – Fakad ki a sikkantás egyszerre két női torokból is a szobában. Ildikó pedig csendben hálát rebeg Istennek a közös hangszálakért.

-         Miért ne?

-         Jobb szeretném sötétbe, az megnyugtat. Meg tudod így meghatóbb is kicsit, mint a halvány gyertyafénynél.

-         Ahogy óhajtod kedvesem. Visszaül az ágyra. Egy kicsivel még közelebb mint az előbb. Pedig ha valaki látná őket megesküdne rá, hogy már az előbb is annyira közel ültek egymáshoz, hogy annál közelebb bugyin keresztül már nem lehet.

-         Levettem… a toppot pedig vissza. Ne is reménykedj! De megérinthetsz… bárhol.

Péter lassan kitapogatva a sötétben kedves karját lágyan, és nagyon lassan elkezdi csókolgatni. Lassan halad felfelé, s kicsit el is időzik a könyöknél levő puha bőrön. De mindenesetre kitartóan halad felfelé. Érzi ahogy a nyak puha bőrén keresztül áramlik a vér Kornélia ereiben. Érzi hogy jó amit csinál. Persze tudja jól hogy mindketten élvezik. Mindegy mit mond a lány. Hogy szereti e vagy sem mikor megérinti. Hisz ösztönből tudja, a nők hazudnak, a testük nem. Hirtelen az ő ereiben is meglódul a vér. S ez a vér most nem a tüdeje felé igyekszik. Kornélia oldalra dobja a haját, s Péter föleszmél. Valamit kellene kezdenie a kezeivel… valami hasznosat. De elkapkodni ugye nem szabad. Míg jobboldalt a járomcsontját csókolja a lánynak baloldalt fél tenyérrel megérinti az arcát. Hüvelykujjának egyetlen mozdulatával simítja végig az arcát. Kicsit gyorsabban mint kellene, de mit sem tud már a türelemről. A vér megérkezett oda ahova várta, Kornélia pedig még nem intett megálljt. S ahogy a lány szapora lélegzetvételéből halja nem is fog egy ideig. Apró kis csókokkal – figyelve hogy ne legyen túl nyálas – lassan megindul a száj felé. Közben bal kezével a lány hajába markol, érzi ahogy Kornélia teste megfeszül. A lány szája sarka következik. Gyerünk, még nyeregben vagyok. Lassan végignyalja nyelvével a lány alsó ajkát… de nincs válasz. Mozdulatlan test, mozdulatlan száj…

-         Valami baj van kedvesem? Tán nem esik jól? Vagy megijedtél?Esetleg rosszul csinálom?

-         Lennél szíves nem kitépni a fülbevalómat?

-         Bocsánat! Fakad ki és már engedi is el a marokra fogott hajzuhatagot, meg a vékony lecsüngő ezüst fülbevalót a baljával ,mit véletlenül hozzámarkolt. Miért nem szóltál?

-         Mert sikoltani lett volna kedvem, de ugye anyám azonnal itt teremne. Akkor pedig a legkisebb bajunk lenne az, hogy húzod a fülbevalóm. Egyébként is inkább hagyjuk abba. Lehet ez egy jel volt hogy nem itt, és nem így kell. Egyébként is, én másképp akarom. Ne haragudj.

-         Ne haragudjak? Hogy ne haragudjak! Miért ne? – Nehezen érvel jól a férfiember ha a vére nagy része nem a fejében található – Hisz én csak kérlek. Te pedig egyszerűen csak nem akarsz? Mit tegyek még érted? A gyertya kell?

-         Hagyd már a gyertyát. Csak próbálj megérteni. Ez egy műhely nekem. Rendes ágyra vágyom, rendes párnákra, puha paplanra… esetleg egy kis virágra meg csokoládéra.

-         Én pedig arra vágyom hogy az egyetlen kivert bőr ne a karkötőd legyen ebben a rohadt műhelyben. Mondja Péter majd nadrágját feszítő férfiasságával együtt az ágy másik sarkába ül duzzogni...

Ennek is csak én örül ebben a szobában. Nekem pedig ugye nem kellene itt lennem. A francnak jöttem le rájuk nézni…

Kornélia mindig is élvezte ha duzzogott a kedvese. Valamiért felizgatta még az is, ha vitáztak. Most is érezte hogy szép lassan megkeményednek a bimbói. Örült a sötétnek, így Péter nem láthatta sem a kaján mosolyt az arcán, sem azt hogy lassan leveszi a toppot, ami még rajta maradt. Tudta jól hogy szavakkal most sosem tudná kiengesztelni… De nem is a beszédhez vetkőzött neki. A háta mögé csusszant az ágyon, és meztelen testét nyomta a meztelen háthoz.  Két kezével végigsimította Péter mellkasát,  és ha már úgyis arra matat, hát megoldotta a nadrágját is.  Közben beleharapott kicsit a fülébe és a harapásnyom mögé suttogta: AKARLAK! Péter persze megfogadta hogy engesztelhetetlen lesz. Még hogy így kitolni vele. Hiába minden, vége. Ő már nem vár tovább, őt megbékíteni ezek után már nem lehet. Mondjon bármit ez a fruska ő bizony most már ezt így nem csinálja tovább, nem és kész…Nagyobbat még sosem tévedett. Mert amint a farmer gombja engedett Kornélia keze munkájának, úgy pattant fel és dobta le mintha legalábbis égetné az a nadrág. Kornélia végigfeküdt az ágyon, Péter pedig rá.

-         Kérlek mond hogy nem viccelsz! Mond hogy tényleg szeretsz! Mond hogy igazán akarod!

-         Szeretlek… és igazán akarom. Mondta Kornélia, majd nyomatékot adva szavainak széttárta lábait, és átölelte vele kedvesét. Most érezte először igazán nőnek magát. S a lába közt duzzadva egyre jobban férfinak Pétert.

Széles vigyor terült szét mindkettejük arcán, s mosoly ráncok futottak össze a két angyalarcon. Jól látták ezt mindketten… a hirtelen visszatérő lámpa fényénél. S tetszett nekik ez a mosoly… ez az arc… Egy dolog volt már csak ami nem tetszett nekik… Ildikó arca. Ildikó persze tudta jól hogy valamit mondania kell. Érezte ahogyan maga is belepirul a helyzetbe. Akarják egymást, s lehet korai még, de nem tisztje erről dönteni. Ebben felettébb biztos volt. No meg persze abban, hogy ennek ellenére azért ezt nem akarta így megtudni. De a másodpercek súlyosan koppantak a mozdulatlanná dermedt testek közé zárva. Lévén pedig hogy ő a szülő, hát joggal várja mindenki tőle hogy valami okosat mondjon. Hát előre nyújtotta a kezét és csak ennyit kérdezett :

-         Gyertyát?

2009-12-08                                                                                P.