Szityukának, akivel már akkor könyveket rendeltünk,
Mikor még azt sem tudtuk hogy működik a hűtőtáska.
Minidig is furcsa gyerek voltam.
Emlékszem kisgyerekként anyám mindig olvasott nekem elalvás előtt, s én csodálva hallgattam. Nem is annyira a történeteket, - bár ha nagyon kell máig fel tudom idézni a Hétszínvirágot - mint inkább azt a varázslatot ahogy kusza jelekből egy darab papíron mi mindent tud kiolvasni. Olvasni! Amolyan varázslatnak tűnt nekem az egész. Mint mikor apám újságot olvasott a reggeli kávé mellé, és fel-fel kiáltott olykor „Ezt hallgasd!”. Honnan értik ők a jeleket? Én is érteni akartam ezt a csodát, mindennél jobban vágytam rá, hogy megtanuljak olvasni. Uralni akartam a varázslatot, s tartalommal tölteni meg a fehér lapon a furcsa fekete foltokat. Életem addigi 5 évében tán semmit nem akartam annyira mint ezt. Persze azt mondták túl fiatal vagyok hozzá, én pedig nem értettem. Hogy lehetnék fiatal a csodához? Akaratos gyerek voltam - s azt hiszem ezt azóta se nőttem ki igazán – így idővel anyám az ölébe ültetett, és elkezdett tanítani a betűkre, szavakra, sorokra, mondatokra… és én ittam minden szavát. Emlékszem hogy megijedtem mikor rájöttem hogy az olvasás nem több, mint a jelek ismerete, és nincs benne egy falatnyi csoda sem. Nem akartam elhinni hogy erre bárki képes, s szerencsére nem is hittem el. A gyermeki tagadás csodálatos dolog. Meleg köpenyként öltöttem magamra, és még tanultam azzal álltattam magam hogy ez bizony varázslat, s mindenki aki mást mond hazudik. Tévedtem. Nem az olvasás volt a varázslat, hanem a könyvek. Még bőven óvodás voltam, de már a wc-n ülve faltam a képregényeket. Úgy rémlik, egyszer rajtakaptam apámat amint eképpen cselekszik, és úgy gondoltam ez amolyan felnőtt dolog. Hát igyekeztem magam is a lehető leg felnőttebnek látszani. Anyám ekkortájt már nem olvasott nekem, én olvastam magamnak. Jó apám pedig ha felkiáltott az újság alól csendre intettem, s magam olvastam el a cikket. Fikarcnyit sem zavart hogy nem értem mi az hogy „világgazdaság”, vagy „sport rovat”, de el tudtam olvasni. Úr lettem a szavak fölött. Sokszor megesett, hogy még anyám takarított, én egy könyvel a ház mögé bújtam el, hogy ne kelljen segítenem. Aztán mikor hidegre fordult az idő vagy beesteledett, visszaosontam. Anyám ilyenkor mindig az ölébe ültetett és megkérdezte „Merre jártál lurkó?” S megfordult a világ. Ettől kezdve én meséltem neki. Elmeséltem hogy dzsungelben jártam, farkasok neveltek és a nevem Maugli volt. Hogy volt egy kutyám akit Lassie-nek hívtak, és zokogva kerestem őt, de végül meglett. Hogy Sárkányháton repültem, és Atreyu lóval vágtatott alattam. Hogy Csónakos mi mindent tud a vizekről. Aztán persze telt az idő, ahogy az lenni szokott. S én elég nagy lettem ahhoz hogy már ne vágyjak anyám ölébe ülni. De a meséket, a meséket ugyanúgy vágytam, így hát új mesemondókat kerestem magamnak. Bejártam a Szibéria jégmezőket, harcoltam hős lovagok oldalán, remegtem autóba zárva egy veszett kuvasz elől. Ettem homárt Korzikán Napóleonnal, és vitatkoztam Senecával. Ott voltam mikor Sokratest halálra ítélték, és voltam kardforgató sosemvolt világokban. S a varázslat nem fakult. Csak faltam a könyveket sorra meg sorra, s lap lapot követve nőt körém egy új világ. S most merengek. Most én szeretnék mesét írni. De vajon másoknak, vagy magamnak? Csak azért mert jól csinálom, vagy csak hiszem hogy jól csinálom? Ők mikor írtak honnan tudták? Ki mondta meg, ki ítélt, s kinek az ítélete számít egyáltalán? Kétkedem…
Mint azt mondtam, mindig is furcsa gyerek voltam. S még furcsább felnőtt lett belőlem.
Egy történet sosem lehet igaz… teljesen.
2011-04-03 P.
