21:00-át mutat az óra. S hajadzok rá hogy elhiggyem, hisz minden más óra ugyanennyit mutat a lakásban. Fehér lenvászon nadrágot húzok hasonlóan fehér bőrömre, s aprólékos mozdulatokkal kötök masnit a nadrág derekán előbuggyanó madzagra. Finom, puha anyag. Jól esik ahogyan lágyan körbefonja a lábam, és mint valami meleg takaró elrejti testem egy részét a világ elől. Kerítek hozzá egy hófehér zoknit a szekrény legaljáról, meg egy sebtapaszt a sérült sarkamnak. Akkora luk tátong rajta, hogy ha benéznék rajta meglehet kilátnék a nagy lábujjamon. Fekete golf inget veszek hozzá, meg hófehér sportcipőt. Nem-nem. Semmi esetre sem a ma oly trendi tornadorkót, inkább amolyan Andre Agassis teniszcipő. Kicsit nyomja a sebet a sarkamon, de sebaj. Legalább érzem minden mozdulatnál hogy ezt a sárgolyót taposom. Próbálok jól kinézni ha megyek valahova, már ha épp foglalkozom vele. Hogy ma egy egyszerű fekete-fehér variációt választottam, az jelzi csak igazán hogy elindulni sincs kedvem. A fürdőben is gyorsan végzek. Hülyegyerekesen beletúrok a hajamba, és elkapom az első parfümöm ami a kezembe akad. Másodpercek alatt ellepi a falatnyi fürdőszobát a pézsma, a citrus, és a carib szigetek füstös kocsmájának jellegzetes Illata. Persze sosem jártam még ott, de pont ilyennek képzelem… Úgy volt hogy ma jön egy barátom, s megyünk beszélgetünk, meg iszunk pár sört valahol. De most a telefont se veszi fel. Én meg ha itt maradok a négy fal közt, meglehet beleőrülök, mármint még jobban. Felteszem a fülhallgatót, és hamarabb vagyok a Deák téren a Gödörnél, mintsem észre vettem volna hogy akár a metróig eljutottam. Kérek egy korsó hideg sört, s mivel társaságra vágyom, már nyúlok is a telefonért. Persze hogy a gyerekkori barátomat hívom, a Viktort. Húsz esztendeje már annak hogy megismerkedtünk, s támasszuk egymást mindig mikor úgy kívánja a szükség. Tudja jól hogy este nyolc után sosem telefonálok, így fél tíz tájban fel is veszi az első csörgésre, s ahelyett hogy köszönne csak annyit mond.
- Baj van?
- Van hát, mindig van. Miért épp ma ne lenne? De nem ezért hívtalak.
Közben tűzijáték dörrenése szakítja ketté épp kibontakozó beszélgetésünket.
- MI a franc folyik nálad?
- Itt vagyok a Mekong deltában és lőnek rám, gyere értem!
- Hogy mi?
- Komolyabb a helyzet mint mikor Cortezzel állottam Montezuma lábainál, segítség kellen. – Folytatom tovább a színjátékot. Remélem hogy hangosan felnevet. Engem is felvidítana ha jobb kedvre deríteném.
- Nem hallok belőled egy árva szót sem!
- Tűzijáték van. Így ünneplik a pestiek hogy lejöttem közéjük, és kértem magamnak egy pofa sört. Képzeld mi lenne ha cigit is vettem volna.
- Hogy mi?
- Visszahívlak ha vége a zajongásnak.
- Oké.
Persze vissza is hívtam amint bevégezte az ember gyártotta égi háború. Beszélgettünk egy jó fél órát, s megegyeztünk abban, hogy ha kell, ott vagyunk egymásnak. Náluk otthon vagyok, bármikor haza várnak. „Otthon ott van ahol tudják hogy hány cukorral iszod a kávét!” S ő jól tudja hogy sok tejjel, s három cukorral. „Bennem van már 22 szál, s megannyi fekete,” Miért kell hogy effélék jussanak eszembe? Mindenki iszik, mulat, meg táncol. Csak én idézgetem magamnak Krúdyt. Forog az öreg a sírjában hogy e tájban is eszembe idézem. No meg amúgy sem kávézom már jó ideje. Épp csak napi egyet-egyet. Na jó, olykor kettőt, ha a társaság megkívánja. A cigaretta viszont passzol. Itt az ideje hogy szerezzek egy csere dobozt, meg még egy sört. No és persze hogy helyet csináljak neki, tehát kellene keríteni egy mosdót is. Könnyű eljutni a pultig, a válság óta sokkal könnyebb. Természetesen nincs olyan cigi amit szívok, és ez nagy baj. De akad helyette alternatíva, no meg persze hideg pilseni, és ez azért javít kicsit a hangulatomon.
- Ezer hétszáz. – Kiabálja a pultos lány keresztül a zsongáson.
- Ezer kilencből. – Hallom a saját hangomat egy pillanatra rá hogy ráébredtem, megint átvertek. Sebaj, legalább tudom hogy idehaza vagyok.
- Merre találok egy…
- Slozi fent. Bent most nem lehet pisilni! Nem csak azt nem hagyja hogy végigmondjam, de azt sem hogy megköszönjem. Úgy válik köddé az italmérők tömkelegében hogy szeszt hozzon egy másik szomjúhozónak, mintha sosem lett volna.
Felfelé veszem az utam. A „slozi” tényleg jobban passzol a műanyag toi-toi wc-re mint a mosdó. Persze tömött sorokban várnak előtte az emberek. Beállok hát én is közéjük. Mint birkák a vágóhíd kapujában. Beteg elmémben utazgatva próbálom elütni az időt, mit egyébként várakozással töltök. Eszembe idézem a kislányt ki a minap a Vörösmarty téren fuvolázott…
Hófehérbe öltözött, kis nyári ruha, épp csak térd alá érő hófehér harisnyában, és balett cipellő szerű vakítóan fehér kis topánkában állt az éjsötét város kellős közepén. Úgy nézett ki mint aki öröktől fogva ott áll és zenél. S Istenem hogy játszott. Azon se lepődtem volna meg ha az épületek közt játszva futkorászó szél a hajába túr, s hegyes füleket fed fel. Majd lassan tovább haladva tündeszárnyakat növesztett volna mögötte az éjben, s meghasítva az éj fátyolát az angyalok közé emelte volna egyetlen gyengéd mozdulattal. Az megmagyarázta volna hogy játszat ily szépen. Hunyt szemmel fogta a fuvolát, és mégis minden elé vetett pénzérme csörrenésére látványosan meghajolt. Meglehet tünde füleivel hallotta azt is hány forintot vetettek elé az arra tévedők. Én persze földbe gyökerezett lábbal hallgattam, mint valami forrásban megmerítkező, s csak húgom rángatása térített magamhoz kicsit. Pénzt szeretne vetni a lánynak, meg persze lefényképezni. Nem tudom hogy akarok e fotót. Megkötni egy emléket egy darab papíron. Bezárni egy apró dobozba és onnan előidézni valamit ami silány másolat csupán. Én magam nem merném lefotózni az már szent. Kicsit félek tőle hogy ellopnám a lelkét, vagy megijed tán a vakutól... esetleg rossz gombot nyomok meg és eltűnik mindez. Persze húgomat ez nemigen izgatja, főleg így, hogy nem is mondom neki. Szó nélkül szórom ki az összes aprót pénztárcámból az egyik kezébe, a másikba pedig belenyomom a fényképezőgépet. Elrohan, szór, kattint, visszarohan. Azóta sem mertem megnézni hogy milyen lett a kép…
Nyílik a toi ajtaja, s bár nincs sok kedvem belépni rajta, a szükség nagy úr. Hamar végzek, s az előbbi gondolatoktól fátyolosan indulok meg a park felé. Nem vágyom a tömegre. Azt érzem a gondolat is olyan tiszta a fejemben, hogy nem kísérthetem, hogy bemocskolják sörrel meg barackpálinkával. A parkról már persze nem mondható el ugyanez, telis tele van hontalanokkal. Egyik másik üveget gyűjt, mint az oroszlánok körül acsarkodó hiénák, úgy marnak rá egy-egy kiürült boros flaskára. Mások épp cigarettát koldulnak Fedél Nélkül-t árulva, s egynéhányan részegen fekszenek a fövenyen. Egy lóg csak ki közülük a sorból. Józanul alszik egy padon, vagy csak én látom így. Lábával keresztül fogva a pad támláját, hogy ne magában aludjon szegény. Jó neked testvér, legalább egy pad jutott. Érzem hogy innom és ülnöm kell. Nem a sör kavarog a gyomromban – két üvegtől aligha lehet bajom – inkább én kavargom saját magamban. Erre pedig aligha lehet gyógyír két üveg. Hamar szerzek is egy harmadikat, és leülök háttal a tömegnek. Újrapróbálom azt amit már ezerszer, de egyszer sem működött. Felteszem a fülhallgatót, hátha elnyomja a zene bennem az ént… Persze hogy nem. Bolond vagyok…
Bolond vagyok, mint a lány a villamoson a minap. Bár másokra nem illik mondani hogy bolond, de hát ha igaz nemigen tehetek mást. Szeplős, vörös hajú lány volt, húszas évei legelején talán. Mellette balkézt az anyja hallgatta tengernyi nyugalommal hogy keservesen sírt. NeeEEEeeeEEEeeeEEE!!! Sírta szentem a villamos ritmusára ringva, mintha csak valami alkatrész szorult volna meg. S olykor - mikor egy-egy percre levegőért sikoltó tüdővel elhallgatott – az anyja egy koppanós DE!-t el töltötte meg a hirtelen beállt csendet. De MéééÉÉÉéééÉÉÉééé??? Váltott szót, de ritmust nem nagyon. Csak! Felelte rá az anya, ellentmondást nem tűrő újabb koppanással. Bár tudta jól ő is, hogy ez az érv mit sem ér. Akkor is arra gondoltam, de jó lenne bolondnak lenni. Nem kínoznának beteg gondolatok. Persze, akkor is tele lennék beteg gondolatokkal, de legalább nem kínoznának
