sikeredményes

Zsannának szeretettel

 
Október utolsó vasárnapja van, s az időjárás mit sem törődve a dátummal új erőre kap. Mintha a nap meg akarná mutatni hogy van még benne élet, s minden erejét beleadva ragyog, és süt őrült erővel. Félmeztelen gereblyézek a kertben, a csend úgy ül meg a tájon, mint lomha utazó az árnyékos fa tövén. Egy egy madár csicsereg csak fel olykor, meg nem mondhatom honnan felől. Az égbolton pedig csak pár bárányfelhő lebeg mozzanatlan. Mintha valami játékos gyermek rajszöggel odaerősített volna pár vattapamacsot a sosemvoltkék vászonra. Szellő sem rezdül. Ideális idő rendbe szedni a dolgokat, hát mint mondottam, gereblyézek. Szeretem ezt az egyszeri munkát. Ahogy a száraz levelek szép sorban egy helyre kerülnek, és fellélegzik alattuk a smaragdzöld óceán. Érzem a levelek közül lassan előkúszó bódító illatot, amely egyszerre hordozza magában az elmúlást és az újjászületést. Lassan kúszik fel az orromon, és belül lecsorog egész az lábujjam hegyéig, majd komótosan megtölt a fejem búbjáig mint valami üres hordót. Kicsit olyan ez, mintha isten haját igazgatnám. S ha már így alakult…

Üdvözöllek gyermekem.

-         Szervusz atyám. Jöjj, foglalj helyet itt nálam az almafa tövében, ha időd engedi.

Örökkévaló vagyok, maga az idő. Ha engedi, hát én engedem magamnak. Gondterheltnek tűnsz.

-         Merengek Teremtőm, most hogy pont az almafa alatt ülünk. Ádámon, Éván. Az ősi átok súlyát érzem a vállamon.

Mesélj!

-         Tudod, úgy érzem hogy fertőzésként kering ereimben a vágy a tudni akarásra. Megismerni mindent, s birtokolni a választ minden kérdésre mit az élet hoz. Ehelyett azt látom, hogy hiába tanultam meg megannyi mindet, olvastam el számolatlan könyvet, s találtam megannyi választ megannyi kérdésre, csak több lett a kérdés.

Ember vagy. Nem lehetsz mindent tudó.

-         Attól még mert nem lehet, még vágyom rá. Tudod, mint mikor valaki hiányzik, s tudjuk hogy nem jön el. Bármily biztosak vagyunk is benne, hogy sosem érkezik meg, attól még egy fikarcnyit sem hiányzik kevésbé. Ez jut eszembe az első párról is. Igazából már nekik is kevés volt a beléd vetett vak hit. Tudni vágytak, megismerésre, bizonyosságra. Ezért ettek a tudás fájáról. Már bennük is ez szűnni nem akaró vágy munkálkodott. Családi átoknak is nevezhetném, népem átka.

A szavam ellen cselekedtek, így hát kitaszíttattak!

-         Hol volt akkor a megbocsátó Isten? Elmenni könnyű, maradni nehéz! S mivel te mindenhol ott vagy, így a legkönnyebb utat választottad, és őket küldted el. Úgy is mondhatnám kirostáltad a férgesét a Paradicsomból.

Nem féled a haragomat, a halált, s vele a kárhozatot?

-         Teljes életem volt, rég nem félek már attól hogy el kell mennem. A kárhozat meg… A gondolataim feléért pokol jár, a másik feléért meg minimum tisztítótűz. Nincs mit rettegnem.

Mag nélkül hullana fejed a porba.

-         Hát aztán? Romlás magvait hordom a lábam közt, mint minden férfi. Egy ártatlan élet csíráját mi még meg sem fogant, te máris halálra ítélted. Rég megbékéltem a halállal. A sajátoméval. Én megbuktam mint gyermek, s így te magad is velem buktál mit szülő. Nem biztos, hogy ezt az átkot óhajtom gyermekemnek örökül hagyni.

Hálátlan vagy! Életet adtam neked!

-         Életet adtál, s vele biztos halált. Amolyan egy óra játékidőt elalvás előtt. Remélem nem várod, hogy megköszönjem. Olykor megesik tudod, hogy nem csak a képességeink és lehetőségeink végesek de mi magunk is. Maga az Ember! Ezt érzem. Eldőlt. Születek, élek, majd meghalok. De dönthetek, hogy mikor dobom el a magamét, s hogy életet adok e egy másiknak. Rég nincs hatalmad fölöttem.

Szörnyű dolgokat mondasz.

-         Mi mást tehetnék? Önmagam pokla vagyok, de nem én akartam így! Nekem is fáj amit mondok, de az igazság ritkán kegyes.

Boldogtalan vagy ember. Pedig nem erre teremtettél, hanem arra hogy dolgozz és gyarapodj!

-         Dolgozni! Mit ér ha robotol a test, de éhezik a szellem? Egyik kezemmel a földet túrom melyből vétettem, a másikkal pedig egész az égig érek. De mi haszna, ha csak egy elfordult Isten tomporát markolom? Rég nem figyelsz már ránk. Szeretem a kétkezi munkát, mert egyszerű, nem zavar meg sok kósza gondolat. Sokszor vágyom a kasza mögé, egyszerű dologra. De nem tudom hunyt szemmel nézni a világot mint te. S amikor látok, mikor igazán látok, hát esküszöm jobban vágyok a kasza elé, mint mögé! Most is, míg mi itt vitázunk, az a bizonyos kasza szüntelen és fáradhatatlanul teszi a dolgát szerte e világban. Gyermekek halnak éhen. Mondd, hogy feléjük fordítod az arcod! Hazudd hogy van ennek az egésznek valami értelme… Nyomorék vagy! Segíthetnél, de elfordulsz, hatalmadban áll, de nem teszed! Nyomorék vagy. Tudod, gyermekként jókat derültem a nyomorékokon, s csúf viccet űztem belőlük. Aztán, ahogy idősebb lettem sajnálni kezdtem őket. S ahol tudtam segítetem. Ma már? Ma már ha csak rágondolok hogy valaki tolószékben ül sajog a lábam. Nem én fájok magamnak, ők fájnak nekem.

Nem válthatod meg a világot!

-         Tudod, gyermekként azt hittem sosem leszek képes kinyitni az ajtókat. Olyan mérhetetlenül távolinak tűntek a kilincsek, s csak a nagyok kiváltságának véltem azt, hogy bárhová beléphetnek. Lehetetlen akadály volt. Aztán idővel hozzánőttem a feladathoz, s ma már úgy nyitom és csukom az ajtókat, hogy észre sem veszem. A lehetetlen is csak egy ajtó, s ha most még nem is megy, idővel hozzánövök a feladathoz. Mert akarom!

Badarságokat beszélsz Ember! Fáradt vagy.

-         A fáradtságban igazad van. Nem alszom jól.

Rémálmok?

-         Ugyan. Semmi olyannal nem rémiszthetnek már az álmok, amitől nem történt százszor rosszabb az életemben. Félek kicsit… mielőtt elalszom.

Mitől?

-         Attól hogy valami csodálatosan szépet álmodok majd, egy jó és működő életről, egy jó és működő világban. Aztán megint felkelek, és csak fájdalmat és szenvedést látok az emberek szemében. Álmomban minden egyszerű. De a valóságban csak egy romlott világ vár, meg egy bukott Isten. Pontosabban kettő.

Gyűlölsz engem.

-         Nem gyűlöllek, csak haragszom rád, és sajnállak. Fájsz nekem, mint a nyomorékok. Mi emberek egyedül maradtunk, mert elfordultál. De szüntelen keressük jobbik felünket több kevesebb sikerrel. Te viszont egyedül maradtál és pont. Én igyekszem melléd állni a magam módján, mert egy vérből valók vagyunk, s mert szeretlek.

Mellém?

-         Egyenrangúak vagyunk, legalábbis majdnem. Saját magamnak én vagyok az Istene. Én döntök hogy élek e vagy halok. Ha rosszat teszek, én kárhoztatom magam.  Ha haladok az miattam van, s ha állok, az is. Ha rosszat teszek az én lelkiismeretemmel büntetem magam, s ha jót, hát csak én veregetem meg a vállamat. Emberisten vagyok. Mint a másik hatmilliárd e sárgolyón. De elkélne nekik egy Báty.

Báty?

-         Báty. Egy idősebb testvér ki igazgatja az utunkat ha félre lépünk. Nem lehetsz úr fölöttem, még nem jársz elől jó példával. De lehetsz testvér és barát. Mert megtanultam megbocsátani. Most pedig menj, ezer a dolog mit el kell végeznem. Menj Isten hírével!

Azt már tudom hogyan lettem ilyen, csak azt nem tudom mi végre…

2011-04-03                                                                                          P.

Szityukának, akivel már akkor könyveket rendeltünk,

Mikor még azt sem tudtuk hogy működik a hűtőtáska.

 Minidig is furcsa gyerek voltam.

Emlékszem kisgyerekként anyám mindig olvasott nekem elalvás előtt, s én csodálva hallgattam. Nem is annyira a történeteket, -  bár ha nagyon kell máig fel tudom idézni a Hétszínvirágot - mint inkább azt a varázslatot ahogy kusza jelekből egy darab papíron  mi mindent tud kiolvasni. Olvasni! Amolyan varázslatnak tűnt nekem az egész. Mint mikor apám újságot olvasott a reggeli kávé mellé, és fel-fel kiáltott olykor „Ezt hallgasd!”. Honnan értik ők a jeleket? Én is érteni akartam ezt a csodát, mindennél jobban vágytam rá, hogy megtanuljak olvasni. Uralni akartam a varázslatot, s tartalommal tölteni meg a fehér lapon a furcsa fekete foltokat. Életem addigi 5 évében tán semmit nem akartam annyira mint ezt. Persze azt mondták túl fiatal vagyok hozzá, én pedig nem értettem. Hogy lehetnék fiatal a csodához? Akaratos gyerek voltam - s azt hiszem ezt azóta se nőttem ki igazán – így idővel anyám az ölébe ültetett, és elkezdett tanítani a betűkre, szavakra, sorokra, mondatokra… és én ittam minden szavát. Emlékszem hogy megijedtem mikor rájöttem hogy az olvasás nem több, mint a jelek ismerete, és nincs benne egy falatnyi csoda sem. Nem akartam elhinni hogy erre bárki képes, s szerencsére nem is hittem el. A gyermeki tagadás csodálatos dolog. Meleg köpenyként öltöttem magamra, és még tanultam azzal álltattam magam hogy ez bizony varázslat, s mindenki aki mást mond hazudik. Tévedtem. Nem az olvasás volt a varázslat, hanem a könyvek. Még bőven óvodás voltam, de már a wc-n ülve faltam a képregényeket. Úgy rémlik, egyszer rajtakaptam apámat amint eképpen cselekszik, és úgy gondoltam ez amolyan felnőtt dolog. Hát igyekeztem magam is a lehető leg felnőttebnek látszani. Anyám ekkortájt már nem olvasott nekem, én olvastam magamnak. Jó apám pedig ha felkiáltott az újság alól csendre intettem, s magam olvastam el a cikket. Fikarcnyit sem zavart hogy nem értem mi az hogy „világgazdaság”, vagy „sport rovat”, de el tudtam olvasni. Úr lettem a szavak fölött. Sokszor megesett, hogy még anyám takarított, én egy könyvel a ház mögé bújtam el, hogy ne kelljen segítenem. Aztán mikor hidegre fordult az idő vagy beesteledett, visszaosontam. Anyám ilyenkor mindig az ölébe ültetett és megkérdezte „Merre jártál lurkó?” S megfordult a világ. Ettől kezdve én meséltem neki. Elmeséltem hogy dzsungelben jártam, farkasok neveltek és a nevem Maugli volt. Hogy volt egy kutyám akit Lassie-nek hívtak, és zokogva kerestem őt, de végül meglett. Hogy Sárkányháton repültem, és Atreyu lóval vágtatott alattam. Hogy Csónakos mi mindent tud a vizekről. Aztán persze telt az idő, ahogy az lenni szokott. S én elég nagy lettem ahhoz hogy már ne vágyjak anyám ölébe ülni. De a meséket, a meséket ugyanúgy vágytam, így hát új mesemondókat kerestem magamnak. Bejártam a Szibéria jégmezőket, harcoltam hős lovagok oldalán, remegtem autóba zárva egy veszett kuvasz elől. Ettem homárt Korzikán Napóleonnal, és vitatkoztam Senecával. Ott voltam mikor Sokratest halálra ítélték, és voltam kardforgató sosemvolt világokban. S a varázslat nem fakult. Csak faltam a könyveket sorra meg sorra, s lap lapot követve nőt körém egy új világ. S most merengek. Most én szeretnék mesét írni. De vajon másoknak, vagy magamnak? Csak azért mert jól csinálom, vagy csak hiszem hogy jól csinálom? Ők mikor írtak honnan tudták? Ki mondta meg, ki ítélt, s kinek az ítélete számít egyáltalán? Kétkedem…

Mint azt mondtam, mindig is furcsa gyerek voltam. S még furcsább felnőtt lett belőlem.

Egy történet sosem lehet igaz… teljesen.

2011-04-03                                                                                               P.

21:00-át mutat az óra. S hajadzok rá hogy elhiggyem, hisz minden más óra ugyanennyit mutat a lakásban. Fehér lenvászon nadrágot húzok hasonlóan fehér bőrömre, s aprólékos mozdulatokkal kötök masnit a nadrág derekán előbuggyanó madzagra. Finom, puha anyag. Jól esik ahogyan lágyan körbefonja a lábam, és mint valami meleg takaró elrejti testem egy részét a világ elől. Kerítek hozzá egy hófehér zoknit a szekrény legaljáról, meg egy sebtapaszt a sérült sarkamnak. Akkora luk tátong rajta, hogy ha benéznék rajta meglehet kilátnék a nagy lábujjamon. Fekete golf inget veszek hozzá, meg hófehér sportcipőt. Nem-nem. Semmi esetre sem a ma oly trendi tornadorkót, inkább  amolyan Andre Agassis teniszcipő. Kicsit nyomja a sebet a sarkamon, de sebaj. Legalább érzem minden mozdulatnál hogy ezt a sárgolyót taposom. Próbálok jól kinézni ha megyek valahova, már ha épp foglalkozom vele. Hogy ma egy egyszerű fekete-fehér variációt választottam, az jelzi csak igazán hogy elindulni sincs kedvem. A fürdőben is gyorsan végzek. Hülyegyerekesen beletúrok a hajamba, és elkapom az első parfümöm ami a kezembe akad. Másodpercek alatt ellepi a falatnyi fürdőszobát a pézsma, a citrus, és a carib szigetek füstös kocsmájának jellegzetes Illata. Persze sosem jártam még ott, de pont ilyennek képzelem… Úgy volt hogy ma jön egy barátom, s megyünk beszélgetünk, meg iszunk pár sört valahol. De most a telefont se veszi fel. Én meg ha itt maradok a négy fal közt, meglehet beleőrülök, mármint még jobban. Felteszem a fülhallgatót, és hamarabb vagyok a Deák téren a Gödörnél, mintsem észre vettem volna hogy akár a metróig eljutottam. Kérek egy korsó hideg sört, s mivel társaságra vágyom, már nyúlok is a telefonért. Persze hogy a gyerekkori barátomat hívom, a Viktort. Húsz esztendeje már annak hogy megismerkedtünk, s támasszuk egymást mindig mikor úgy kívánja a szükség. Tudja jól hogy este nyolc után sosem telefonálok, így fél tíz tájban fel is veszi az első csörgésre, s ahelyett hogy köszönne csak annyit mond.

-         Baj van?

-         Van hát, mindig van. Miért épp ma ne lenne? De nem ezért hívtalak.

Közben tűzijáték dörrenése szakítja ketté épp kibontakozó beszélgetésünket.

-         MI a franc folyik nálad?

-         Itt vagyok a Mekong deltában és lőnek rám, gyere értem!

-         Hogy mi?

-         Komolyabb a helyzet mint mikor Cortezzel állottam Montezuma lábainál, segítség kellen. – Folytatom tovább a színjátékot. Remélem hogy hangosan felnevet. Engem is felvidítana ha jobb kedvre deríteném.

-         Nem hallok belőled egy árva szót sem!

-         Tűzijáték van. Így ünneplik a pestiek hogy lejöttem közéjük, és kértem magamnak egy pofa sört. Képzeld mi lenne ha cigit is vettem volna.

-         Hogy mi?

-         Visszahívlak ha vége a zajongásnak.

-         Oké.

Persze vissza is hívtam amint bevégezte az ember gyártotta égi háború. Beszélgettünk egy jó fél órát, s megegyeztünk abban, hogy ha kell, ott vagyunk egymásnak. Náluk otthon vagyok, bármikor haza várnak. „Otthon ott van ahol tudják hogy hány cukorral iszod a kávét!” S ő jól tudja hogy sok tejjel, s három cukorral. „Bennem van már 22 szál, s megannyi fekete,” Miért kell hogy effélék jussanak eszembe? Mindenki iszik, mulat, meg táncol. Csak én idézgetem magamnak Krúdyt. Forog az öreg a sírjában hogy e tájban is eszembe idézem. No meg amúgy sem kávézom már jó ideje. Épp csak napi egyet-egyet. Na jó, olykor kettőt, ha a társaság megkívánja. A cigaretta viszont passzol. Itt az ideje hogy szerezzek egy csere dobozt, meg még egy sört. No és persze hogy helyet csináljak neki, tehát kellene keríteni egy mosdót is. Könnyű eljutni a pultig, a válság óta sokkal könnyebb. Természetesen nincs olyan cigi amit szívok, és ez nagy baj.  De akad helyette alternatíva, no meg persze hideg pilseni, és ez azért javít kicsit a hangulatomon.

-         Ezer hétszáz. – Kiabálja a pultos lány keresztül a zsongáson.

-         Ezer kilencből. – Hallom a saját hangomat egy pillanatra rá hogy ráébredtem, megint átvertek. Sebaj, legalább tudom hogy idehaza vagyok.

-         Merre találok egy…

-         Slozi fent. Bent most nem lehet pisilni!  Nem csak azt nem hagyja hogy végigmondjam, de azt sem hogy megköszönjem. Úgy válik köddé az italmérők tömkelegében hogy szeszt hozzon egy másik szomjúhozónak, mintha sosem lett volna.

Felfelé veszem az utam. A „slozi” tényleg jobban passzol a műanyag toi-toi wc-re mint a mosdó. Persze tömött sorokban várnak előtte az emberek. Beállok hát én is közéjük. Mint birkák a vágóhíd kapujában. Beteg elmémben utazgatva próbálom elütni az időt, mit egyébként várakozással töltök. Eszembe idézem a kislányt ki a minap a Vörösmarty téren fuvolázott…

         Hófehérbe öltözött, kis nyári ruha, épp csak térd alá érő hófehér harisnyában, és balett cipellő szerű vakítóan fehér kis topánkában állt az éjsötét város kellős közepén. Úgy nézett ki mint aki öröktől fogva ott áll és zenél. S Istenem hogy játszott. Azon se lepődtem volna meg ha az épületek közt játszva futkorászó szél a hajába túr, s hegyes füleket fed fel. Majd lassan tovább haladva tündeszárnyakat növesztett volna mögötte az éjben, s meghasítva az éj fátyolát az angyalok közé emelte volna egyetlen gyengéd mozdulattal. Az megmagyarázta volna hogy játszat ily szépen. Hunyt szemmel fogta a fuvolát, és mégis minden elé vetett pénzérme csörrenésére látványosan meghajolt. Meglehet tünde füleivel hallotta azt is hány forintot vetettek elé az arra tévedők. Én persze földbe gyökerezett lábbal hallgattam, mint valami forrásban megmerítkező, s csak húgom rángatása térített magamhoz kicsit. Pénzt szeretne vetni a lánynak, meg persze lefényképezni. Nem tudom hogy akarok e fotót. Megkötni egy emléket egy darab papíron. Bezárni egy apró dobozba és onnan előidézni valamit ami silány másolat csupán. Én magam nem merném lefotózni az már szent. Kicsit félek tőle hogy ellopnám a lelkét, vagy megijed tán a vakutól... esetleg rossz gombot nyomok meg és eltűnik mindez. Persze húgomat ez nemigen izgatja, főleg így, hogy nem is mondom neki. Szó nélkül szórom ki az összes aprót pénztárcámból az egyik kezébe, a másikba pedig belenyomom a fényképezőgépet. Elrohan, szór, kattint, visszarohan. Azóta sem mertem megnézni hogy milyen lett a kép…

         Nyílik a toi ajtaja, s bár nincs sok kedvem belépni rajta, a szükség nagy úr. Hamar végzek, s az előbbi gondolatoktól fátyolosan indulok meg a park felé. Nem vágyom a tömegre. Azt érzem a gondolat is olyan tiszta a fejemben, hogy nem kísérthetem, hogy bemocskolják sörrel meg barackpálinkával. A parkról már persze nem mondható el ugyanez, telis tele van hontalanokkal. Egyik másik üveget gyűjt, mint az oroszlánok körül acsarkodó hiénák, úgy marnak rá egy-egy kiürült boros flaskára. Mások épp cigarettát koldulnak Fedél Nélkül-t árulva, s egynéhányan részegen fekszenek a fövenyen. Egy lóg csak ki közülük a sorból. Józanul alszik egy padon, vagy csak én látom így. Lábával keresztül fogva a pad támláját, hogy ne magában aludjon szegény. Jó neked testvér, legalább egy pad jutott. Érzem hogy innom és ülnöm kell. Nem a sör kavarog a gyomromban – két üvegtől aligha lehet bajom – inkább én kavargom saját magamban. Erre pedig aligha lehet gyógyír két üveg. Hamar szerzek is egy harmadikat, és leülök háttal a tömegnek. Újrapróbálom azt amit már ezerszer, de egyszer sem működött. Felteszem a fülhallgatót, hátha elnyomja a zene bennem az ént… Persze hogy nem. Bolond vagyok…

         Bolond vagyok, mint a lány a villamoson a minap. Bár másokra nem illik mondani hogy bolond, de hát ha igaz nemigen tehetek mást. Szeplős, vörös hajú lány volt, húszas évei legelején talán. Mellette balkézt az anyja hallgatta tengernyi nyugalommal hogy keservesen sírt. NeeEEEeeeEEEeeeEEE!!! Sírta szentem a villamos ritmusára ringva, mintha csak valami alkatrész szorult volna meg. S olykor - mikor egy-egy percre levegőért sikoltó tüdővel elhallgatott – az anyja egy koppanós DE!-t el töltötte meg a hirtelen beállt csendet. De MéééÉÉÉéééÉÉÉééé??? Váltott szót, de ritmust nem nagyon. Csak! Felelte rá az  anya, ellentmondást nem tűrő újabb koppanással. Bár tudta jól ő is, hogy ez az érv mit sem ér. Akkor is arra gondoltam, de jó lenne bolondnak lenni. Nem kínoznának beteg gondolatok. Persze, akkor is tele lennék beteg gondolatokkal, de legalább nem kínoznának

Gyertya

Csendes nyárestének indul ez is. S az is maradt volna ha, nem jön ez a fránya áramszünet. Még jó hogy átjött a lányom kedvese. Igaz hogy csak tizennégy éves, de legalább van férfi a házban. S fiatal kora ellenére micsoda egy fura fiú. Ha csak az arcát látnám meg sem tudnám mondani mennyi idős. S azok a szemek. Látom benne a tüzet, hiába jégkék mint a gleccserek közepe. Látom benne a vágyat mikor rám néz … persze meg tudom érteni. Még csak harminchárom vagyok. Krisztusi kor tudom, de legalább nem viselte meg testemet a szülés. Finoman göndörödő hollófekete hajam keretezi kerekded melleim, és kötve hiszem hogy az ifjú a tincseimet nézné lesve a szeme sarkából. Jól esik hogy megnéznek, minden nőnek jól esik… a fiú pedig ugye tagadhatatlanul mutatós darab. S olyan aranyos ahogyan tátott szájjal bámul olykor. Megesik hogy rajtam felejti a szemét és annyira kiszárad a szája hogy meg kell nyalja. S az a húsos vörös nyelv… hmmm. Persze biztos nem tudja még hogyan kell igazán használni. De félek jobban tudja mint ahogyan én azt szeretném… Főleg hogy épp a tizenéves lányommal ülnek lent a garázs melletti hobbi szobában. S a fiú vágyik. Annyira vágyik hogy még biztos nem volt semmi. Korai lenne még, meg persze szabályos időközönként azért csak-csak rájuk nyitottam az ajtót mikor itt volt vendégségben. Bár Kornélia érett lány, érettebb a korosztályánál. De ez a testén is meglátszik ugye, s előbb utóbb meg kell ugyan történnie köztük… de ha rajtam múlik inkább utóbb. Semmi baj nem lenne, ha nem lenne áramszünet, nem lenne teliholdas langy nyári este,  nem sodorná a szellő az önfeledt szeretkezések illatát a szélben. S a lányom nem egy falatnyi kis ruciban ülne lent a Péterrel a hobbi szobában. Nagyon jól emlékszem mik szoktak történni ezeken a langy nyári esteken… hmmm azok a szemek. Meglehet még én is megadnám magam nekik… No de elég ebből! Azt hiszem épp itt az ideje lemennem gyertyáért a gyerekekhez… no nem mintha idefönt nem lenne. De jobb rájuk nézni, és nem nyugtat meg a tudat hogy még gyertyájuk is van. Ami ma este hiányzik nekik az nem a gyertyafényes romantika, inkább egy cseppnyi szülői felügyelet.

Ildikó befejezvén gondolatmenetét a tettek mezejére lépett. Unottan felkászálódott a kanapéból, belelépett a szőrös bojtos papucsába és  a sötétben óvakodva megindult a az ifjú pár felé. A hobbi szobába egy lépcső vezetett lefelé. Régen pince volt ez, de lévén hogy pincére nincs szüksége a családnak, a gyerek meg egyre jobban belemelegedett a bőrdíszművességbe, így átalakították neki úgy két éve. Kornélia szeretett idelent lenni, olykor annyira belemelegedett a műveibe hogy éjszakákat idelent aludt. Ezért le került egy ágy is. S ez az ágy bosszantotta most a legjobban Ildikót. Óvatosan lépkedett lefelé a falépcsőn, „Még csak az kellene hogy elessek és összetörjem magam” gondolta magában. Csak akkor jött rá hogy teljesen hangtalanul osont le a szobába, mikor a fiatalok beszélgetése csapta meg a fülét. Nem volt célja hogy elrejtőzzön a fiatalok elől. Sőt! Leginkább azért jött hogy megmutassa magát. De ha már így alakult… hát kényelembe helyezkedett a lépcső aljában összesűrűsödő sötétben, a kezébe vett a polcról pár gyertyát, és fülelt…

-         Szeretlek. Mindig is szeretni foglak. Ha kell a véremmel írom fel a város falára hogy meghalnék érted. S ha ez nem lenne elég… - Péter nagy levegőt vesz, szinte nem is marad beszívnivaló a szobában – Igérem hogy örökké szeretni foglak! Ápollak majd mikor beteg leszel. Éberen őrködöm majd ágyad mellett míg alszol. Mindig és mindenben a kedvedet keresem majd. Tisztességben nevelem majd gyermekeinket. Együtt öregszünk majd meg, s ha kell a halállal is megvívom majd a szerelmedért.. és győzni fogok. Mert én úgy szeretlek hogy minket még a halál sem választhat el. S mit fogadom, mit fogadom? Esküszöm, hogy így lesz! Szívmelengető a sóhaj ami kiszakad a fiúból. Hallani a szobában ahogy kezét a szívéhez emeli miközben esküszik. Jó tudni hogy legalább az eskü igaz, bár imának jobb lenne – Gondolja magában Ildikó.

-         Mindezért cserébe semmi mást nem kérsz csak hogy kapcsoljam ki kicsit a melltartómat?

-         Kedvesem. Nekem nem csak a tested kell hát hogy mondjam még el? Hogy bizonyítsam még a szerelmemet? Negyedik hónapja vagyunk együtt és már nem bírom tovább. Miért baj az hogy kívánlak? Szeretném ha te lennél nekem az első, s én viszont neked.

-         Nem baj hogy kívánsz, hisz én is vágyom rá hogy megérints. De megpróbálhatnád mondjuk úgy bizonyítani szerelmed tiszta és igaz mivoltát hogy közben nem az övcsatommal bíbelődsz. Én romantikára vágyom. Suttogj szerelmes szavakat fülembe! Lehelj apró csókokat a nyakamra, vagy babrálj a hajammal remegő kézzel. Tudod jól, hogy azt hogy szeretem.

-         Drágám. Úgy magam alatt vagyok mikor így elutasítasz… pedig már rég alattad kéne lennem. Ha tudnád mennyi gusztustalan  filmet megnéztem csak a miattad. Próbáltam ellesni minden apró trükköt hogy ma jó legyek. Hogy ne fájjon neked, hogy olyan örömet szerezhessek mint még soha senki. S higgy nekem, sokkal jobbat is tudok a számmal mint apró csókokkal telehinteni a nyakad.

-         Ha hiszed ha nem én is láttam már egy-két olyan filmet. Anyámnak elég szép gyűjteménye van mióta a papa elment. Persze azt hiszi nem tudom hogy a gardrobban rejtegeti. Nagy hiba volt a szülinapi ajándékom mellé dugni. Egyvalamit megígérhetek neked. Az lehet hogy te kellemes meglepetést tudnál okozni a száddal, de hogy én neked nem fogok OLYAT csinálni abban márpedig biztos lehetsz.

-         Mit bánom én kedvesem. Nekem AZ nem kell. Ez az este csak rólad kell szóljon, hogy neked jó legyen. Egyébként is vágyom csókkal hűteni forró ajkadat. Mindkettőt.

-         Őrült vagy  - kuncog édesen Kornélia – de legyen. Ám előre szólok semmit sem vehetsz el tőlem, én döntöm el mit adok oda. S egyenlőre csak a nadrágomba nyúlhatsz, a bugyimba nem.

-         A melltartót levehetem rólad?

Vér serken Ildikó ajkából úgy harapja alsó ajkát. De tudja jól, ha most felsikolt a lánya sosem bocsát meg. Felmenni viszont már nem lehet. Így mit van mit tenni alapon marad, s visszafojtott lélegzettel várja lánya egyre jobban elhúzódó válaszát.

-         Leveheted… – felszakad a sóhaj Péterből  -  de a toppom marad. – S felszakad bizony Ildikóból is. Az én lányom. Szerencsére a fogyó ruhadarabok surrogása elnyomja sóhaját… jótékonyan rejti el a sötét.

-          Basszus ezt én nem tudom kikapcsolni. Segíts már. Egyébként is minek van ez rajtad? Azt hittem az erényövet alulra veszik a nők. S lehet azt könnyebb is  kinyitni mint ezt.

-          Mi olyan bonyolult ezen. Csak megcsippented kétoldalt, megcsavarod, betolod befelé, majd fordítasz rajta egy kicsit, aztán meghúzod és kész.

-          Nem lehetne, hogy ezt leveszed magadtól? Kérlek! Addig én eljátszom az öveddel. Ahhoz legalább értek.

-          Jajj, hát neked semmi érzéked a romantikához… de persze leveszem. Cserébe csókolgasd a nyakam. Puszilgasd végig a kezem még kikapcsolom. De ne olyan nyálasan mint legutóbb, csak finoman mintha egy gyermeket puszilnál meg épp.

-         Romantikát akarsz? Láttam itt gyertyát valahol… azt hiszem a lépcsőlejáróval szemben a polcon… hozom. Péter már pattan is vidáman. Egyrészt mert sikerrel győzte le a gaz csatot, másrészt mert bármit is mondjon Kornélia… ez az este bizony ígéretesen indul… nagyon ígéretesen.

-         Ne! – Fakad ki a sikkantás egyszerre két női torokból is a szobában. Ildikó pedig csendben hálát rebeg Istennek a közös hangszálakért.

-         Miért ne?

-         Jobb szeretném sötétbe, az megnyugtat. Meg tudod így meghatóbb is kicsit, mint a halvány gyertyafénynél.

-         Ahogy óhajtod kedvesem. Visszaül az ágyra. Egy kicsivel még közelebb mint az előbb. Pedig ha valaki látná őket megesküdne rá, hogy már az előbb is annyira közel ültek egymáshoz, hogy annál közelebb bugyin keresztül már nem lehet.

-         Levettem… a toppot pedig vissza. Ne is reménykedj! De megérinthetsz… bárhol.

Péter lassan kitapogatva a sötétben kedves karját lágyan, és nagyon lassan elkezdi csókolgatni. Lassan halad felfelé, s kicsit el is időzik a könyöknél levő puha bőrön. De mindenesetre kitartóan halad felfelé. Érzi ahogy a nyak puha bőrén keresztül áramlik a vér Kornélia ereiben. Érzi hogy jó amit csinál. Persze tudja jól hogy mindketten élvezik. Mindegy mit mond a lány. Hogy szereti e vagy sem mikor megérinti. Hisz ösztönből tudja, a nők hazudnak, a testük nem. Hirtelen az ő ereiben is meglódul a vér. S ez a vér most nem a tüdeje felé igyekszik. Kornélia oldalra dobja a haját, s Péter föleszmél. Valamit kellene kezdenie a kezeivel… valami hasznosat. De elkapkodni ugye nem szabad. Míg jobboldalt a járomcsontját csókolja a lánynak baloldalt fél tenyérrel megérinti az arcát. Hüvelykujjának egyetlen mozdulatával simítja végig az arcát. Kicsit gyorsabban mint kellene, de mit sem tud már a türelemről. A vér megérkezett oda ahova várta, Kornélia pedig még nem intett megálljt. S ahogy a lány szapora lélegzetvételéből halja nem is fog egy ideig. Apró kis csókokkal – figyelve hogy ne legyen túl nyálas – lassan megindul a száj felé. Közben bal kezével a lány hajába markol, érzi ahogy Kornélia teste megfeszül. A lány szája sarka következik. Gyerünk, még nyeregben vagyok. Lassan végignyalja nyelvével a lány alsó ajkát… de nincs válasz. Mozdulatlan test, mozdulatlan száj…

-         Valami baj van kedvesem? Tán nem esik jól? Vagy megijedtél?Esetleg rosszul csinálom?

-         Lennél szíves nem kitépni a fülbevalómat?

-         Bocsánat! Fakad ki és már engedi is el a marokra fogott hajzuhatagot, meg a vékony lecsüngő ezüst fülbevalót a baljával ,mit véletlenül hozzámarkolt. Miért nem szóltál?

-         Mert sikoltani lett volna kedvem, de ugye anyám azonnal itt teremne. Akkor pedig a legkisebb bajunk lenne az, hogy húzod a fülbevalóm. Egyébként is inkább hagyjuk abba. Lehet ez egy jel volt hogy nem itt, és nem így kell. Egyébként is, én másképp akarom. Ne haragudj.

-         Ne haragudjak? Hogy ne haragudjak! Miért ne? – Nehezen érvel jól a férfiember ha a vére nagy része nem a fejében található – Hisz én csak kérlek. Te pedig egyszerűen csak nem akarsz? Mit tegyek még érted? A gyertya kell?

-         Hagyd már a gyertyát. Csak próbálj megérteni. Ez egy műhely nekem. Rendes ágyra vágyom, rendes párnákra, puha paplanra… esetleg egy kis virágra meg csokoládéra.

-         Én pedig arra vágyom hogy az egyetlen kivert bőr ne a karkötőd legyen ebben a rohadt műhelyben. Mondja Péter majd nadrágját feszítő férfiasságával együtt az ágy másik sarkába ül duzzogni...

Ennek is csak én örül ebben a szobában. Nekem pedig ugye nem kellene itt lennem. A francnak jöttem le rájuk nézni…

Kornélia mindig is élvezte ha duzzogott a kedvese. Valamiért felizgatta még az is, ha vitáztak. Most is érezte hogy szép lassan megkeményednek a bimbói. Örült a sötétnek, így Péter nem láthatta sem a kaján mosolyt az arcán, sem azt hogy lassan leveszi a toppot, ami még rajta maradt. Tudta jól hogy szavakkal most sosem tudná kiengesztelni… De nem is a beszédhez vetkőzött neki. A háta mögé csusszant az ágyon, és meztelen testét nyomta a meztelen háthoz.  Két kezével végigsimította Péter mellkasát,  és ha már úgyis arra matat, hát megoldotta a nadrágját is.  Közben beleharapott kicsit a fülébe és a harapásnyom mögé suttogta: AKARLAK! Péter persze megfogadta hogy engesztelhetetlen lesz. Még hogy így kitolni vele. Hiába minden, vége. Ő már nem vár tovább, őt megbékíteni ezek után már nem lehet. Mondjon bármit ez a fruska ő bizony most már ezt így nem csinálja tovább, nem és kész…Nagyobbat még sosem tévedett. Mert amint a farmer gombja engedett Kornélia keze munkájának, úgy pattant fel és dobta le mintha legalábbis égetné az a nadrág. Kornélia végigfeküdt az ágyon, Péter pedig rá.

-         Kérlek mond hogy nem viccelsz! Mond hogy tényleg szeretsz! Mond hogy igazán akarod!

-         Szeretlek… és igazán akarom. Mondta Kornélia, majd nyomatékot adva szavainak széttárta lábait, és átölelte vele kedvesét. Most érezte először igazán nőnek magát. S a lába közt duzzadva egyre jobban férfinak Pétert.

Széles vigyor terült szét mindkettejük arcán, s mosoly ráncok futottak össze a két angyalarcon. Jól látták ezt mindketten… a hirtelen visszatérő lámpa fényénél. S tetszett nekik ez a mosoly… ez az arc… Egy dolog volt már csak ami nem tetszett nekik… Ildikó arca. Ildikó persze tudta jól hogy valamit mondania kell. Érezte ahogyan maga is belepirul a helyzetbe. Akarják egymást, s lehet korai még, de nem tisztje erről dönteni. Ebben felettébb biztos volt. No meg persze abban, hogy ennek ellenére azért ezt nem akarta így megtudni. De a másodpercek súlyosan koppantak a mozdulatlanná dermedt testek közé zárva. Lévén pedig hogy ő a szülő, hát joggal várja mindenki tőle hogy valami okosat mondjon. Hát előre nyújtotta a kezét és csak ennyit kérdezett :

-         Gyertyát?

2009-12-08                                                                                P.

Majdnem három évet töltöttem e földön. Egészen pontosan három évet, s majd hetvenezer másodpercet. Az első három esztendő semmi mással nem telt, mintsem kövek közt úsztam a patakban, és ettem, meg bújtam minden elől mi nálam nagyobb volt. S ez közel igaz mindenre, mi nagyobb egy gombostű fejénél. De az utolsó napom… Az utolsó napom azzal telt hogy éltem. Ezt mesélem most el neked. Tiszavirág vagyok. De te nevezz nyugodtan csak kérésznek.

Furcsa volt elszakadni a víztől igazán, mégsem volt nehéz. Úgy kapott szárnyára a szél, mintha már évek óta várná hogy szárnyaim alá bújhasson. Így indult meg számomra végtelennek tűnő utazásom. Életem első tízezer másodperce azzal telt, hogy nevet adtam a köröttem lévő világnak. Igazán mókás játék volt ez, tele megannyi gyermeki örömmel. Emlékszem, mikor megszületett a nap. S hirtelen új színeket töltött a sötét világba. Szerettem nézni ahogyan megcsillan a  folyón, mi évekig börtönöm volt. Mi más nevet adhattam volna neki mint hogy Nap? Olyan fenséges, és magsztossággal teljes volt ahogyan letekintett rám. Éreztem hogy tisztelnem kell, mert nagyon erős. S én mégsem tudtam ezt tenni. Inkább ugyanazt a melegséget éreztem belül, mint a hátamon, melyet a nap sugarai nyalogattak kedvesen. Szeretet, villant fel előttem a szó. S olyan boldogan gördültek le a betűk ajkaimról, hogy azonnal tudtam, szeretem a napot. S a szelet. Hogy mennyiféle nevet adtam neki. A szél is a barátom, legalábbis akkoriban még eképpen gondolkodtam. Kedvesen emel meg mikor elfáradok, és finoman lökdös arra röptömben, merre járnom kell. Hogy a döntés nem egészen az enyém? Hát az nem igazán érdekelt. Miért mennének a dolgok rossz irányba? Gyermekként szerettem közel röpülni a folyó felszínéhez. Imádtam ahogyan egy-egy vízcsepp az arcomba fröccsent. S a szétkenődő víz milliárdok közt egy-egy pillanatra felcsillant a szivárvány. A víz alatt élni unalmas volt. Minden szürke, meg kék, meg hideg. De leginkább unalmas. Itt minden tele van élettel, zajjal, színnel. Megismertem az egész világot. Berepültem egész a nagy fától a mólóig, és vissza. Mindent láttam, és mindennek nevet is adtam szép sorban mi engem körülvett.

         Épp a mólóról visszafelé röptömben halottam meg azt az iszonytató hangot, a csicsergést. Hideg fagy öntött el belülről, s hiába való volt a nap minden sugara, nem éreztem már a melegséget. Újra felhangzott ez a félelmetes zaj, és én belereszkettem a szárnyam hegyéig. Lehajtott fejemmel a vizet fürkésztem -  hisz eleddig onnan köszöntött rám a veszély – és akkor megláttam a víz tükrében. Magasan felettem szárnyalt egy madár, s ő csicsergett ily rémisztő hangon. Fényként gyúlt a fejemben a szó, félelem. Tudtam hogy menekülnöm kell. Jobbra vettem hát az irány, a szomorú füzek közt vélve menedéket. S ideig, óráig úgy tűnt sikerül is lerázni üldözőmet, de tévedtem. Elfogytak sorra körülem az oltalmazó fák, s e szörnyű madár – mit cinegének neveztem – egyre közelebb férkőzött hozzám. Már-már összecsattantak rajtam hatalmas és félelmetes csőrei, mikor megéreztem az ősöket egy-egy mozdulatomban. Eleddig azt hittem röptöm azért ily esetlen, s olykor bicsakló, mert vízre születtem, s a repülés csak amolyan áldomás egy keserves élet végén. Mint egy ajándék a haldoklónak, egy búcsúcsók féle. De nem. Atyám s anyám mozdult bennem. Ezredévnyi kérészélet megmarad tudása, a menekülés ősi ösztöne volt az mi vezetett. S így nézve bizony kifejezetten szépen repültem. Egész egy tisztásig üldözött a vad. Azóta sem tudom hogy nekem sikerült e elbújnom a fűben, vagy ő volt az ki a réten talált könnyebb prédát is. A lényeg hogy túléltem. Majd négyezer másodpercembe került ugyan, mégis hálás voltam érte. Mert egy új világba repítettel el engem a félelem. Megtanultam hogy a félelem nehéz dolog, de olykor hasznos, és hogy néha hallgatni kell a belső szóra.

Tudtam hogy vissza kellene térnem a folyóhoz, de nem tudtam elszakadni e csodás új világtól. Ezer színben pompázó virágok nyíltak mindenhol. Oly sok, hogy nevet adni mindnek nem lett volna időm. Bár értelmét sem láttam, mert a név lényegtelen. Fűszálak közt bolyongva, ezer meg ezer illatot megélve igyekeztem megérteni ezt az új világot. Eleddig azt hittem hogy a víz az élet, s hogy a világ a nagy fától a mólóig terjed. De most már látom hogy számtalan nagy fa létezik, mint ahogy gondolom mólóból is akad még bőséggel. Sok ezer másodpercet bolyongtam itt, igyekezve mindent megérinteni, megnézni, megszagolni, vagy csak egy percre megpihenni rajta, ha úgy tartotta kedvem. Aztán valami megváltozott… bennem

Éreztem ahogyan percről percre fáradtabb vagyok. Mintha testem szűkös lenne már annak a rengeteg tudásnak mit összegyűjtöttem. S a szél, az a drága szél valami új ígéretét hordozta. Essünk hát túl rajta, ha a test ezt kívánja. E gondolatokkal feküdtem le egy makk tetejére. Fájt a változás. Érezni ahogyan a bőr meghasad a hátamon, ahogy az új szárnyak lelökik a régi csonkot. Fájt újra megszületni. S lassú volt. Kegyetlen lassan telt el az a néhányezer másodperc. Ismét féltem, nem tudtam mi végre történik mindez. Fura mód mikor vége lett a vedlésnek nem voltam kimerült. Sőt! Erősebbnek éreztem magam mint ezeddig bármikor, bár a középtájon kicsit túlhaladó nap nagyon égette új testemet. Ha ilyen gyorsan ég, előbb utóbb hanyatlás lesz a vége. Vidáman, no meg sokkal gyorsabban repültem tova. S megtanultam hogy a változás fáj, még ha az eredménye jó is.

Új testemben megint rengeteg hely akadt új gondolatoknak. S valami új érzés is matatott benne, egy kényszer. Mindennél jobban hajtott a folyó felé, és halkan, de ellentmondást nem tűrve duruzsolt fülembe „keress társat!”. Élveztem a repülést, sokkal jobban ment. S ha már arra húz a szív, hát megindultam amerre a vizet sejtettem. Hosszú volt az út hazáig. De Haza találtam. Otthon ugyanis ott van ahol hazavárnak, s engem hazavárt egy új asszony. Amint megláttuk egymást, azonnal éreztük a másikat. Nem voltak szép szavak, vagy hazug bókok. Nem meséltem neki hősies tetteimről, vagy hogy magam arra is jártam hol még elődeim közül is csak a kevesek. Fölösleges lett volna bemocskolni ezt az érzést szavakkal. Azonnal tudtam hogy ha valamit a szélnél, s a napnál is jobban szeretek akkor az ez a nő. Nem akartam elkapkodni. Tízezrekben mérhető a másodpercek száma mit tánccal töltöttünk. Táncoltunk a fűzfák közt, a móló lábánál, táncoltunk a nagy fa koronája körül, s azt sem tudom a hévtől merre még. Aztán megtörtént, egyetlen másodperc alatt. Furcsa volt megélni a hogy a test beteljesülése egyetlen másodperc, míg a léleké előtte ezrekig tartott. S az asszony elment. Szó nélkül, csendben. Pont ahogyan jött, pont ahogyan táncolt, úgy libbent tova a késő délutánban.

Mindig is vágytam a csavart fűz közt megbújva nézelődni. S most, hogy a több óra tánc meg a szeretkezés kifárasztott, hát oda menekültem. Ennem kéne, de nincs hozzá kedvem. Szellemi táplálékra vágyom. Elmém úgyis éhesebb mint a test. Vajon én is így fogantam? Efféle nászból? Vágy hajtotta örült ölelésből, mi nem tűr ellentmondást? Tán mégsem a szél az én anyám. Nem ő óv, terelget, s ringat el mikor fáradok? Hát mégiscsak igaz lenne a veszély idején fülembe csengő ősök szava? Meglehet mégiscsak benne élnek minden mozdulatomban? S ha igen, az ő életük mi végre volt? S mi végre most az enyém? Az én fiam tán tudja majd mit én most tudok? S látom e még a nőt? Sok kérdésre tudtam ám a választ anélkül is, hogy feltettem volna magamnak. De van amit ki kell mondani. Meglehet, utána kellene repülnöm. Ő is eldobja majd gyermekét ahogyan engem is eldobtak? Vagy az élet része mindez, s így van ez rendjén? Elég. Elég a sok gondolatból. Undorodom már tőle. Mennyivel egyszerűbb volt nem gondolkodni, csak gondtalan repülni a zavart víztükör felett. S most én vagyok maga a zavart víz, s a tükör is. Undorodom kicsit. Hogy magamtól vagy a világtól jobban e, azt kérdezni sem merem. Elhagyott, elengedte. S vele engedtem el még meg sem született gyermekem. Lehet ez a dolgok rendje de nincs ez így jól. Mert nem mindig a helyes a jó. Elrepülni vágyom. Magam s a világ elől egyaránt. Meg egyébként is, ez a pár ezer másodperc bőven több volt, mit a pihenésre szántam, hát elrugaszkodom ismét.

Jó tízezer másodpercet repülök nem gondolva semmivel, csak hagyom hogy a szél suttogjon fülembe csalfa szavakat. Látom ahogy alábukik, s meghal a nap. Túl erősen égett, ennyi jutott neki az életből. Megszületni, körbejárni, majd lassan meghalni a másik oldalon. Elmorzsolok érte egy könnyűt, s még egyet magamért is. Mert újra megfakulnak a színek, mert tudom, hogy hideg jön. S mert érzem legbelül, hogy a ma estén el jő értem is.

De fényt látok csillanni a távolban. Mintha a móló környékéről jönne. S mivel hiányzik öreg barátom a Nap, hát arra fordulok. Vidáman nyaldossa a kis nap az ég alját. S egy körben életet ad mindennek mit megvilágít. Érzem az erejét, mint a napét hajdanán, egy világgal ezelőtt. Emberek ugrálják körbe, s tűznek nevezik. Nem is tudtam hogy az emberek tudnak járni. Láttam belőlük egy párat eddig, körbe a folyó parton. De azok csak ültek, s valami fura botot markolásztak csendben. Ezek viszont itt, a tűz körül nagyon vidámak. Bár lassan mozognak. Lassan mozognak de gyorsan élnek. Látom ahogy egy férfi és egy nő elvonulnak a partra, hogy kedvüket töltsék. Furcsa nekem hogy nem táncolnak előtte. Mohók vagytok. Mindent azonnal és gyorsan, pedig nektek hosszú élet adatott. Sokkal hosszabb mint nekem. De hogy teljesebb e? Elmerengek… Én láttam a világot megszületni, és meghalni. Megéltem minden egyes vízcseppjét mi az arcomba fröccsent. Éreztem ahogy a tavaszi fű simogatja az arcom. Megcsodáltam a szivárvány minden színét. Megszagoltam minden virágot mi az utamba került. Szerettem , öleltem, és elengedtem. A te életed is belefér egyetlen napba ember. De kíváncsi vagyok meg tudod e élni. Vajon benned is benned él minden ősöd? S vajon neked is évekig kell létezned ahhoz hogy egy napot élhess? Teljes életem volt, boldogságban vénültem meg, még ha olykor fájt is, vagy veszélyes volt. Egy másodpercét nem adnám semmiért cserébe. Most sem, mikor megindulok a tűz felé. Egy kisember játszik mellette. Egy egy szál szalmát gyújt, majd nézi ahogy ellobban. Szép vég ez nekem is. Kicsit tán hazudom magamnak hogy egyéválok jobb sorsa érdemes barátommal, a Nappal, de kegyes hazugság, amolyan utolsó kívánság a halál közelében. Mert látod, csak egy nap az élet, s a végén ellobban minden egy szalmalángban… de megérte.

2010-04-10                                                                                                                                                                                                                                                       P.

A költészet napjára, J.A. emlékére. Remélem nem sértem meg vele.

Hogy miért is született ez a blog???

Leginkább egy jó öt évvel ezelőtti beszélgetésre tudnám visszavezetni a fogantatás pillanatát. Apámmal ültünk a Váci utcában az Anna kávézóban. én épp álmaim munkahelyét cseréltem le a vad ismeretlenre, ő meg épp nem örült ennek. A vita arról szólt hogy mi a különbség a siker és az eredményesség között. Válasz született, megoldás nem. "Eredmény az mikor teljesítem azt, amit mások várnak tőlem. Siker az mikor túlteljesítem azt, amit én várok magamtól."  E szellemiségben indul ez a blog. Azt gondolom hogy a világ nem fekete-fehér, hogy nem minden simán jó-rosz. Mégis minden lebontható nullákra és egyesekre. A cél ez. Eredményesnek lenni és mnden nap írni... sikeresnek lenni és tovább fejlődni. Vagy ha óhajtjátok mégegyszerűbben. Ha ezer ember olvassa a blogot az eredmény... Ha egy, de az érti.... nah az a siker.

Az se baj ha ez az egy én leszek.